Nagyon kell szeretni ezt a brazil bandát – vonom le a következtetést, miközben kilépek az ajtón a zuhogó esőre. A kora délelőtti órákban ez még egy új tél első hava volt. A mogorva időjárás közepette azon gondolkodom, lenne-e jobb dolgom, és tényleg érdekel-e engem egy kis szellemidézés a Dürer Kertben.
Bármennyire is húzódzkodok, fél óra múlva már azon kapom magam, hogy a népszerű budapesti klubban vagyok, és alig hiszem el, hogy telt ház van. Öregrocker bulira számítottam, viszont örömmel nyugtázom, nemcsak én tartozom a fiatalabbak közé. A nagyterembe belépni nem lehet, csak betolakodni.
Egy újabb bőr lehúzása – erre gondoltam, amikor Cavalera név alatt a brazil Sepultura alapítói újravették és kiadták a zenekar első két anyagát, a Morbid Visons és a Bestial Devastation klasszikusokat. Aztán végül, az újra feljátszott anyagok nem is lettek annyira műanyag hangzásúak. Ha valakinek ehhez joga van, akkor azok ők. Egy biztos és érthető: a Sepultura alapítói továbbra sem tudnak kibékülni a ténnyel, hogy elestek a zenekar név használatának jogától.
Amikor belépsz egy terembe, ahol egy megszokott klasszikus Sepultura hangzás fogad, akkor elmúlnak a kételyek. Hiába a moralizálás, az elvek, az érzelmek elragadják az embert. Amikor a nyúzott ezer éves hanghordozókról ismerős zene berobban jó minőségben egy megtelt teremben (ahol kivételesen nem csak kanbuli és geronto-feszt van, mint az ilyen nosztalgia érzetű eseményeken általában), akkor ott az ember a kételyeit morzsákra töri.
Ezen a fotón több Sepultura alapító van mint az emlegetett zenekarban
A Bestial Devestation, Antichrist, Necromancer, Warriors of Death kezdő dalcsokor megindította a nosztalgia hullámokat a jelenlévőknél. Az első dalnál elkezdődött a mosh, amit nem túlzottan szoktam meg a budapesti közönségtől. Ez a hangulat maradt végig. Fiatalok, idősek, rasztások, fél méter szakállal, hosszú hajúak, fiatalok, idősek, sok lány és fiú, nő és férfi.
A death metál őrületet egy O Fortuna betétdal törte meg. Ez egyúttal megemlékezés is volt a nemrég elhunyt Vania Cavalera emlékére. Az intenzitás ezután is ugyanaz maradt, mint korábban. Max bömbölt, ahogy annak idején. Nagy gitár bravúrok soha nem voltak nála, ezúttal sem. Az effekt pedálokkal viszont határozottan barátságot kötött az utóbbi években. Erről árulkodott egy rövidebb kiállása a gitárral. Néhány modulátor hang, valami próbálkozások. Mondjuk jópofa volt. Ez valahol a koncert közepén történt, olyan dalok után, vagy közé beékelve, mint a Morbid Visions, Show Me the Wrath, Empire of the Damned. Pihenésként jó volt.
Azt nem lehet letagadni, hogy Igor Cavalera továbbra is az egyik legjobb dobos a metál színtéren. Egyéni játékát öröm hallgatni. Nélküle a Sepulturából egész biztosan soha nem lett volna az ami. A gitárt egy igazán fiatal tehetség, Travis Stone kezelte. Játéka tényleg kiváló volt, és semmivel sem maradt el Andreas Kisserétől. Élvezet volt hallgatni az erőteljes és elemi erővel feltörő pusztító riffeket. Ehhez képest a legkisebb színpadon lévő Cavalera, aki Igor Amadeus névre hallgat, nem tett sokat hozzá az eleve erős összképhez, de nem is vett el belőle.
A legifjabb Cavalera
Ráadásként jött még egy egyveleg. Hallhattunk pár riffet olyan dalokból mint a Dead Embryonic Cells, Escape to the Void, Territory stb. Az igazán nagy öröm az lett volna, ha ezeket egészben eljátszák. A közönség viszont nem tágított. Egyébként is egyértelmű volt, hogy a zenekar első fázisának legismertebb dala még hátravan. És akkor Max felhívta a színpadra Csihar Attilát (a norvég Mayhem zenekar énekesét), aki szinte óriásnak tűnt az apró brazil legenda mellett. Attila kissé talán megszeppenve, vendégként adta elő a dalt, az is kérdés, előre megbeszélték-e. Mindenesetre érdekes volt két olyan legendát látni egyszerre a színpadon, akik egymásra is hatottak.
A zenekar ifjabb tagjai sok órával a koncert után is fényképezkedtek és aláírásokat osztogattak. Elégedetten és lassan hömpölyögtek hazafelé az emberek. Ez egy korrekt este volt. Biztosan lehet benne találni valami kivetnivaló, de miben nem?
0 Hozzászólás
Szólj hozzá