Sakkverseny a szabadkai diákotthon falain belül – egy külön világ

Bizonyára sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a sakk régimódi játék. Az pedig, hogy a fiatalok vagy akár éppenséggel a kamaszok manapság is sakkoznak, egyesek számára egyenesen elképzelhetetlen. Vajon a sakk, mint játék, megállja a helyét még ma is? Mit jelenthet azok számára, akik foglalkoznak vele? Mivel kíváncsi voltam minderre, amikor értesültem arról, hogy a koliban sakkversenyt rendeznek, én is megjelentem a helyszínen, és bár már az elején nehézségekbe ütköztem, mert elég sokan tiltakoztak az ellen, hogy lencsevégre kapjam őket, szerencsére sikerült találnom olyanokat, akik vállalták, hogy rajta legyenek a képeken, sőt, olyanokat is, akik még azt is megengedték, hogy kérdéseket tegyek fel nekik és egy kicsit elbeszélgessünk a sakkról, meg másról is…

A szabadkai koliban sok szakkör áll a diákok rendelkezésére, ezek közé tartozik a sakk is, amit általában csütörtök esténként tartanak. Általában minden iskolai félév végén versenyt szerveznek, amelyen még díjakat is kapnak a helyezést elérő versenyzők. Ez a verseny az elmúlt tanév végén sem maradhatott el. Ha van elég lány, a verseny általában két külön kategóriában zajlik, vagyis külön a fiúk és külön a lányok, ez ezúttal is így volt. Körülbelül öt fiú jelentkezett a versenyre, a lányok pedig hárman voltak, velem együtt. Mivel időnként jómagam is sakkozom, ezért úgy vettem részt az eseményen, mint versenyző, és egyben egy lehetőséget is láttam arra, hogy kötetlenebb beszélgetéseket folytassak.

Az első ellenfelem Sanela Salihović volt, aki az utolsó pillanatban, kissé kifulladva érkezett meg a versenyre. Sanela az egészségügyi középiskola első osztályos tanulója. Egy ideig, ha jól értettem, három hónapig gyakorolta a sakkozást, de azután abbahagyta, mert akkoriban kellett készülnie a középiskolába, és ez sok kötelezettséggel járt együtt, nem maradt ideje sakkozni. Amikor a taktikájáról kérdeztem, elmondta, hogy amikor elkezd egy meccset, soha nincs előre kigondolt terve, csak figyeli, hogy mit lép az ellenfél, majd a parti vége felé összeáll már valami a fejében, és akkor aszerint igyekszik alakítani a játszma végét. Sanela részt vett a Domijada versenyen is, amelyet minden évben megrendeznek a diákotthonok között. Körzeti szinten negyedik helyezést sikerült elérnie, mert elveszítette a harmadik helyért folyó küzdelmet. Sanela úgy tekint a sakkra, mint sportra, hiszen világszerte így viszonyulnak hozzá, de a sakkszakkört vezető nevelőnő erősen kampányol amellett, hogy a sakk kerüljön a művészeti Domijada versenyszámai közé. Sanela a meccsünk után azt nyilatkozta, hogy kicsit dekoncentráltam és összezavartam a kérdéseimmel, de annyira azért nem vihettem túlzásba, mert körülbelül negyvenöt perces hosszú küzdelem után ugyan, de legyőzött. Sanela aznap második lett a kolis sakkversenyen a lányok kategóriájában, ugyanis egy focista lány legyőzte őt. Versenyen kívül lejátszottam még egy meccset Patarica Attilával is, aki már öt éve sakkozik, és a fiúk kategóriájában megnyerte az aznapi versenyt. Elmondása szerint ő az a gyorsabb típusú játékos, aki jobban szeret sakkórával játszani, mint nélküle. A kérdéseim nem igazán zökkentették ki a ritmusból, csak a játékom tempója kezdte egy idő után megőrjíteni. Elmondása szerint ez volt élete eddigi leghosszabb meccse. Attila általában felnőttek ellen játszik, és sakktáborokba is jár Magyarországra. Barátjával, Farkas Dáviddal, aki az akkori meccsünket nézőként követte végig, minden csütörtökön járnak szakkörre, és általában egymás ellen játszanak. Mindketten szeretnek sakkozni, bár Dávid sosem edzett, gyerekkorában a nagyapjától sajátította el a sakkozást. Mostanában az apukája ellen szokott játszani, aki szintén a nagytatától tanult meg sakkozni.

– A nagytatád ilyen nagy sakkozó volt? – kérdezem.

– Igen. Nem biztos, hogy olyan nagy sakkozó, de jól sakkozott.

– Hogy érzed, számodra a sakk megerőltető vagy inkább kikapcsolódást nyújt?

– Ez változó.

– És mikor Attila ellen játszol?

– Akkor kikapcsolódás, és szerintem neki is. (Nevet)

Attila az Ivan Sarić Műszaki Középiskola, vagyis hogy leegyszerűsítsem, a Mesc elsős tanulója, ahogy Dávid is. Attila közlekedési technikus szakon van, Dávid pedig technika és technológia szakon. Azt, hogy Attila milyen szinten van ebben a játékban, jól prezentálják az olyan jelenetek, amikor már azon töprengett, hogy ő mit lépne az én helyemben. Ki lehet találni, hogy melyikünk nyerte meg a meccset. Attila megjegyezte, szerencse, hogy nincs itt Nemanja, mert így könnyebben megnyeri a versenyt, de azután visszaszívta a szavait, mert állítása szerint jobban szeret erősebb, mint gyengébb ellenfelek ellen játszani, mert ha veszít is, legalább megtanul valamit. Nemanja Nikolić, becenevén Nemo, az egészségügyi középiskola elsős tanulója, és bár ezen a sakkversenyen, számunkra ismeretlen okokból, nem volt jelen, érdemes megemlíteni a nevét, mert a játéka igencsak kiemelkedő. Jellemző rá, hogyha éppen olyan kedve van, tovább elhúzza az utolsó lépést, már régen adhatna mattot, de látszólag jól szórakozik ellenfele szenvedésén. Vagy talán azért csinálja, hogy ellenfele fejlődhessen a játékban? Ezt eddig még nem tudtam kideríteni.

– Látnod kéne, amikor mi ketten játszunk… Azok brutál meccsek… Amikor Nemanja ellen játszok, dolgozik az agyam, mint az állat! Ott nem szabad hibázni, egy kicsit sem! – állítja Attila.

Dávid és Attila digitális formában is játszik. Dávid számítógépen szokott gyakorolni, Attila pedig esténként a telefonján, van, hogy egy-két órát is, a Chess.com-on. Úgy meséli, amikor már nagyon sokat veszít, akkor abbahagyja.

A verseny befejeztével beszélgettem még egy kicsit Milka Radulovićtyal, a sakkszakkör vezetőjével. A nevelőnő tíz éve dolgozik már ebben a kollégiumban, és azóta vezeti a szakkört is. Számomra a kitartása és a lendületessége egészen lenyűgöző. Folyamatosan szervezi a versenyeket, a szakkörökön beszélget a diákokkal, tele van humorral, és látszik, hogy tényleg szereti, amit csinál. Igyekszik nagyon rugalmas lenni. A júniusi versenyt is úgy szervezte meg, hogy gyorsan lemenjenek a játszmák, hogy olyanok is eljöhessenek, akik nem szeretnék az egész estét itt tölteni. A nevelőnő elmondta, hogy nagyon örül annak, hogy sok diák továbbra is sakkozik. Sokan a nagytatájuktól tanultak meg játszani, de annak is pozitív hatása volt arra, hogy sokan megismerjék ezt a játékot, hogy egyre több általános iskolában sakkoznak, bevezették az iskolai versenyeket is ebben a sportágban. Elmondása szerint sokkal többen tudnak játszani, mint ahányan járnak szakkörre.

– Van valamilyen szintű képzettségem a sakkban, mert professzionális edzőm volt, aki a játék, a taktika fontos részeit mind átadta nekem, vagyis tudnék beszélni a tanulóknak a különféle befejező és nyitó taktikákról, a különféle kombinációkról, elméleti kérdésekről, tehát szeretném, ha tanulhatnánk, edzhetnénk is ezeken a szakkörökön.

– Igen, az csodálatos lenne!

– Azonban látom, hogy rátok, tanulókra, rengeteg információ zúdul, nagyon sok a kötelezettségetek, elsősorban, ugye, az iskolában, és hogy a többségnek az felel meg, hogy a szakkörön csak kötetlenül játsszon, barátkozzon. Néha miközben a diákok játszanak, odamegyek, közbeavatkozom, lépek valaki helyett egyet-kettőt, mutatok ezt-azt, és ez néhány diáknak nemigen tetszik, de csak az ilyen alkalmakat tudom kihasználni arra, hogy esetleg tanítsak valamit, mutassak valami újat.

– Mi az, amit különösen szeret a sakkban?

– A sakk szerintem fenomenális játék. Annak idején én is a nagytatámtól tanultam meg sakkozni. Azután kellett pár év fejlődés ahhoz, hogy le tudjam győzni. (Elmosolyodik) Később elkezdtem sakk-klubban edzeni, majd versenyezni. A díjaknak, helyezéseknek is megvan a maga súlya. De a játék miatt térek vissza mindig a sakkhoz. Az utóbbi időben, amióta elkezdték kompjuterizálni a sakkot és az összes ilyen játékot, például a kártyát is, valamint az úgynevezett GO játékot is, ami hasonlít valamennyire a sakkhoz. A számítógép minden egyes játékban meg tudta verni az aktuális világbajnokot, kivéve sakkban. Tehát van valami a sakkban, azok mellett a kombinációk mellett, amikből a számítógép sokkal többet tud a memóriájában tartani, mint az ember. És megvan ennek a maga szépsége, van valami szép abban, amikor az ember elméjének a virtuozitása továbbra is elég.

További kitartást kívánok a nevelőnőnek a munkájához, remélem, ezentúl is megszervezi a sakkversenyeket, és hogy mindig lesz igény a sakkszakkörre.

Ui.: Köszönöm Budai Ognjennek, hogy megtörte a jeget és megengedte, hogy lefényképezzem játék közben. Ezután már a többi résztvevő is lazábban állt a dolgokhoz. Ogi egyébként is nagy legenda. Benne volt a fiú röpicsapatunk első felállításában, amely az idén második lett a Domijadán, éppen csak lecsúsztak a továbbjutásról a köztársasági versenyre.

Képgaléria: