Teljesen szubjektív naplójegyzetek a 2024-es Brutal Assault fesztiválról – 4. rész

Az idén 27. alkalommal szervezték meg Európa egyik legrangosabb zenei rendezvényét, amely a szélsőséges, komor, kemény, sötét zenék rajongóinak kedvez. A csehországi kirándulást az idén sem hagytuk ki.

Szombat reggel van. Úgy kelek, ahogy minden évben az utolsó előtti napon ezen a fesztiválon. Nyűgösen. Picurkát pánikban. Enyhe, de azért mégis nyomasztó fellegeket érezek fölöttem. Kissé kába vagyok, mert igen… Túlmostam a torkomat a múlt éjjel. Reménykedem, nem voltam kellemetlen társaság.

Elkezdem a szokásos köröket, de fáradt vagyok és enyhén stresszes. Vajon ma minden jól megy? Mindent sikerül bepótolnom, mindenhová eljutok? Kipróbáltam mind a 40 fajta sört, 50 fajta egyéb italt, 60 fajta ételt, megnéztem legalább 100 koncertet, töltöttem elég időt a barátaimmal, gyűjtöttem-e elegendő új ismerőst és élményt? Mindig sántít a koncepció…

A kora délutáni Sinister-koncerten, török kávémmal a mancsomban a Sadistic Intent című dal közben azon gondolkodom, hány lemezükről maradtam le? Van egy csomó banda, amire évekig rá vagyok kattanva, aztán évekre kiesik. Ebbe a csoportba tartozott volna az eredetileg beharangozott Broken Hope is, amit szívesen néztem volna ismét, de így se nem rossz (egykori munkatársunk, szarvas42 szavait idézve). A holland zenekar teltházat csinált, akárcsak földieik, az utánuk következő Pestilence. Annak ellenére, hogy az újjáalakulás óta nem igazán tudtak meghatni lemezeikkel, a fellépés számomra élvezetes volt, a régi dalok szekrényből előkotrása miatt.

A Brutal Kids délután négy órai koncertje ismét nélkülünk telik. Pedig egyszer tényleg megérdemelnék a kölykök is, és mi is, hogy megnézzük egymást. Állítólag a fesztivál ideje alatt már néhány éve rendszeresen betanulnak egy programot, amit az utolsó nap előadnak.

Ahogy állok, immár gyümölcslével a kezemben, meg kell hagyni, kissé sok a hangerő, kissé sok minden, de erőltetem, ha már itt vagyok. Tovább muzsikál a Sadus. Mondhatnám, ez egy nagyon penge koncert, de nekem ez most olyan, mint egy gyorsvonat (jaj istenem, szakmai ártalmak). Jön-megy, szólnak új dalok, minden profi, és pár régi számot is felelevenítenek. Őszintén, ez most arra jó, hogy kedvet kapjak egy külön koncertre.

Egyre közelebb vagyok a rogyáshoz, de az Impaled Nazarene fellépését is látnom kell. A dobhártyám majd kiszakad, de felvidítanak ezek az agresszív, mindenkit sértegető és bántó dalszövegek horzsoló gitártémákkal megcsavarva. Totális hangháború az egész. Viszont egyre unalmasabb a negyedik fajta gyümölcslé. Nem tudom, mivel van bajom, a cukorral, a szénsavval, vagy általában az élettel és a meleggel.

Karon fogva Ilsát – akivel rég elejtettük a csatabárdot a korai ébresztés miatt, és a berlini pereputtyot, búcsúsétára indulunk a rendezvény körül. Ahogy haladunk a nyugodalmas területek irányába, oszlik a hangszennyezés. Végignézzük még egyszer a kiállításokat az erődítmény falak között. Belesétálunk a fénymező közepébe a The Cave of Endemic Storms elnevezésű kiállításon. A halál és borzalom ezeregy arca néz ránk vissza röhögve a falakról. Később egy másik teremben Miroslav Hlinkával beszélgetünk a képeiről. Ő is egy teljesen mosolygós, kedves arc, akinek csak a fotói sötétek. A nagyteremben látható kiállításon egyébként több név is szerepelt, köztük néhány magyarnak tűnő is, mint Ferency Zsolt, Laszlo Furak-Pop, Máriás István.

Az erőspaprika evőverseny látványa pihenteti a fülünket. A tömeg közepéből kitámolyog egy tüzelő fejű versenyző. Állunk elégedetten, de a Convoy tagjait bámulva irigységgel a szívünkben. Mennyire jó, hogy ennyire extrémen néznek ki, a mi egykori, extrém külsőnk pedig mára teljesen konszolidált és elfogadott lett, talán ezzel együtt mi is konformisták lettünk, csak nem vesszük észre.

Várjuk a Convoy koraesti motorbúgatását. A különféle benzinkannákon megindul a dobolás, körben táncolnak a pusztuló technológia géplovagjai, miközben verik a fémdobozokat. Időközben a bástya tövében berobbantják a posztapokaliptikus gépeket. A káosz fokozatosan egy ritmusba kezd csengeni, és a zajból zene bontakozik ki.

– Hé, itt ment mögöttünk egy híres ősz hajú zenész, akinek most nem jut eszembe a neve! – szól oda hozzánk bundás barátunk a fűből.

– Köszi az infót. De mégis ki? – kérdezzük. Hát azt ő sem tudja megmondani, de biztos nagyon híres, ha nem tudja megmondani, kicsoda. Nem Keith Richards volt, őt felismerjük.

Felállunk. Pénzadományunk odaadjuk a Convoy tagjainak. Ők is fáradtabbak, mint első nap, de még viszi őket a lendület. Nem irigylem őket. Lesz mit pakolniuk. Négy napon át szórakoztatták a látogatókat különféle, leginkább cirkusz-burleszk közeli ,morbid programokkal.

Elindulunk a mostanra már finomodott, ex noise-rockos Juli Christmas koncertjére. Az amerikai lány és zenekara továbbra is súlyos zenét játszik, de jóval kifinomultabbat, mint az itteni átlag. A hét végére talán már nekem is inkább van igényem a képzelet szárnyain a felhőkbe utazni torzított gitárral, mint katakombákba régi holtesteket kivájni blast beat ritmusokkal. A koncert gyorsan elröppen. Amolyan lebegős, post metál/rock ez, ami valahol mégis a kripta széléről csábít.

Olykor itt is áldozatokat kell hozni. Én is ezt teszem. Ma feláldozom a főbb fellépők megtekintését a kisebb zenekarokért. Ez azzal is jár, hogy nem közvetlen barátokkal nézek koncerteket, hanem csellengek. Ők is áldoznak, többet. A képek tanúsága szerint, amit imént osztottak meg az arcok oldalán, gay pride-on vannak, Prágában. Elvileg nem azért mentek… De most mit mondjanak?

A Cephalic Carnage grindcore koncertje sajnos túl komolytalannak tűnik. Nem találkozik a hangulatom velük. Egyre gyérebb számban nézik a koncerteket a hátsó színpadnál, mert időközben mindenki a nagyszínpadhoz csődült Emperor, majd Dilinger Escape Plan, és végül Behemoth-koncertre. Én ezeken túl vagyok sok éve. Inkább megnézem a Dopelord fellépését.

Habár a lengyel banda munkásságát ismerem, annyira soha nem ástam bele magam a súlyos, ősrockmuzsikájukba. Sokkal jobban betalál, mint gondoltam. Lélekből játszák a lassú, középtempós metál súlyosságot, amely néha Sabbath-szerű zakatolásba megy át. Viszi a közönséget magával. Visszasomfordálok a fesztivál végébe. A norvég Dødheimsgard éppen belekezdett a műsorba. A sok változást megélt, black metál zenekartól egyáltalán nem tudok mire számítani. Amit kapok, az pont az, amire szükségem van. Kiszámíthatatlanság. Nem igazán értem, mi van és mi nincs, sem azt minek kellene lennie. Próbálnak minden konvencionális kliséből kilépni. Fura ének, fura riffek, színpadiasság. A koncert végén gyorsan visszasprintelek az Octagonhoz, hátha látok még valamit az ukrajnai Stoned Jesus fellépéséből.

Siker! Persze alig lehet bemenni, de mivel az emberek egyként ugrálnak a Black Woods c. dal klasszikus Sabbath riffjére, mi is beugrálunk előre. Here Comes the Robots, és hullámzunk együtt, majd felcsendül az I Am the Mountain nyitóriffje. Előtte még az énekes Igor, aki az egyedüli régi tag a zenekarból, mond egy szívhez szóló monológot a háborúról. Ezután már csak hab a tortán a lezárás az Electris Mistress című dal, ami közben végre body surföt látok hassal előre!

Peregnek fel az események. Két kézzel kapadozik mindenki a sör után, amikor kiindulunk. Nehogy maradjon véletlenül is valakinek pénze a kártyán. Ismét gyarapodunk. A szivárványos tüntetők áradoznak a rövid prágai kiruccanásról, ugyanakkor mindenkit érdekel, mi a nyavalya a zseniális abban a New Model Army zenekarban, amiért odáig meg vissza vagyok. És akkor végre színpadra lép Justin Sullivan és zenekar. A ZENEKAR az idei évben, amivel mindenkinek az idegeire sikerült mennem.

– Na ez az a híres zenész, aki ott kóválygott mellettünk! – világosodunk meg. Sullivan tényleg régi motoros, aki a punk megjelenése óta, több mint 40 éve része a zenei színtérnek. Azt, hogy milyen muzsikát játszik egy NMA, ugyanannyira nehéz meghatározni, minthogy mi a különleges ebben a zenében. Nem tudom. De az biztos, hogy ilyen kevés embernek nem nagyon láttam koncertet adni senkit a BA-n. Habár arra számítottam, egy metál közelibb repertoárt kapunk, a Sepu átdolgozás miatt csak a The Huntot szedték elő. Persze volt Here Comes the War is, de a legtöbb dal inkább az utóbbi, befelé forduló és nyugisabb lemezekről hangzik el. Csak azért vagyok csalódott, mert tudom, vannak olyan dalok, amelyek a többieknek jobban tetszenének. Az átszellemülés, ahogyan a NMA zenél, nekem már elég.

Szinte teljesen elégedetten kezdem elhagyni a rendezvényt. Még mindenki megeszik, megiszik és vesz egy utolsó valamit. A Heathen koncertje előtt megállunk. A két gitáros speed/thash metál banda is mindent megtesz, hogy még egyszer úgy érezzük, 1988-ban vagyunk. Egy jó löketet adnak még egy utolsó koccintásra, és arra is, hogy nyugodtan tegyük el magunk egy újabb, nagy utazásra.

Így a végére, felteszem a kérdést magamnak, amit mások feltesznek nekem: Ennyi év után tud még valami újat adni neked ez a rendezvény?

Kérem a reflektorokat! Melyik műsorban vagyok? Ez reklám egy tuti menő fesztiválhoz, és azt kell elmondanom, hogy minél többen menjenek, hogy minden évben egyre jobb és jobb? Ugye? Ugye ezt kell mondanom? Csak az ér valamit, ami egyre jobb és jobb, ugye? Mint a Joker III, Péntek 13 X, valamint az X-men 7 is, Lulu a metalikától, az új depresszijó, nem?

Tehát, inkább feltenném a kérdést:

Valóban szükségünk van az újdonság érzésére? Minden áron? Hajszolni kell az állítólagos jobbat? Mi az a jobb? Minden lehet jobb? Miért nem elégszünk meg azzal, hogy vannak jó dolgok, amiket tudunk élvezni? Miért engedjük, hogy a fogyasztói társadalom elhitesse velünk, hogy van, ami még jobb lesz most, ezután, bármikor, csak fizesd meg.

A heroinfüggő most tegye le a kezét a hátsó sorban! Tudjuk jól ezeregy tanulmányból, ő is mindig az első élmény varázsát vadássza, aminek rabjává vált! Az nem felcserélhető a minőség megélésével. Mert tudni kell megélni a jót, és megbecsülni. Nem kell élményvadásznak lenni, mert az örök elégedetlenség poklában süllyedünk el a nagy hangzavarban.

Tehát, a Brutal Assault 2024-ben nem tudott semmi újat adni, de 2014-ben sem sokat. És akkor sem igényeltem. Mert vannak dolgok, amik jók. Nem csak ez a fesztivál, hanem sok más is. És ezt meg kell becsülni. Nem csak rombolni az új és jobb keresésének reményében, amit esetleg azért élünk meg jobbnak, mert az újjáépítés közepette annyira kifáradunk, hogy már minden jónak tűnik.

Képgaléria: