ILONA ÉS MANCI

Folyamatosan itt is, de ott is. Cikkcakkban éltem az életet, és még ez a cikkcakkos út is elég kacifántosra sikeredett. Szerencsére Újvidéktől Pestig egyenes út vezet, de akadtak helyek, ahol meg kellett állni. Például ha az autópályát elállják a rendőrök, akkor ott az ember nyom egy satuféket. Márcsak úgy, illemből.

Egy csapat egyenruhás állta el az utamat, majd az egyik odalépett az autómhoz. Nem filmben vagyunk, szóval kellett egy pár kínos másodperc, mire letekertem az ablakot. Hehe. Kinek kell az a sok elektronika a kocsiba? Hehe.

Jólnevelten köszöntem, talán egy kicsit be is rezelve. Jó estét kívánok, szép estét, kedves hölgyem, minden tiszteletem... Ez csak nem akarta abbahagyni a szófosást, így én csak bámultam ki az ablakon, minekután már köszöntem, és valójában azt sem tudtam, hogy szarban vagyok-e vagy sem. Mára már rendszeressé vált az ellenőrzés az autópályáról lejövet, de én akkor találkoztam először ezzel az eljárással.

Villantottam egy engedélyt meg egy mosolyt, és a harmadik után már jött is az ötödik sebesség. A kocsi gyorsabban száguldott, mint a gondolataim, ugyanis még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg lehalkítsam a rádióból bömbölő zenét. Maga a zene nem okozhatott problémát, hiszen mondhatni, jó zenei ízlésem van, legfeljebb csak az, ha a rendőr tudott németül. Mert nyilván abban a pillanatban éppen a Männer sind Schweine című dal szólt. Akinek most nincs kedve guglizni, annak elmondom, hogy a zene arról szól, hogy a férfiak disznók, akikben nem kell bízni. Még nem kaptam levelet, azt hiszem, a hapsi nem sokat konyított a némethez. Kivételesen, isten áldja a tanulók német nyelv iránti utálatát. Vagy a dekoltázst. Egal.¹

Aztán jött még egy megálló. Hát megint ott volt az a köcsög vámőr, esküszöm, hogy csak azért tették oda, hogy engem szivasson. Egyszer már elmagyaráztam neki, hogy azt a C betűt olyan izével a tetején (Č) CS-nek olvassák, erre van pofája, nemcsak azt kérdezni, hogy melyik a Manci, de az is érdekelte, hogy melyik kutya az Ilona. Így lett a Mancsi meg a Leona Manci és Ilona. El sem hiszem, hogy ezt nem szándékosan csinálja az ember. De akkor már válaszoltam a kérdésére. A Mancsi az, amelyik épp az imént hányta szét a hátsó ülést. Miért? Jó, és nagypofájú kedvemben voltam, szóval megaszondtam a tutit. Meglátta Magyarországot, és azt mondta bleh... *Hányást imitál*. A másik meg a Leona. És ezek után is elengedtek. Lehet, hogy a dekoltázs is(mételten) közrejátszott.

MAGYARORSZÁG TÖBB MILLIÁRD FORINTOT FEKTET UTAK ÉPÍTÉSÉBE

Mondjuk nekem is fizettek annó hegedűórákat, de mégsem lett belőlem zenész. Szóval az aszfaltból sem lett út. Az új engedéllyel, a nagy kocsikázás közben megállapítottam, hogy Magyarországon művészet találni olyan utat vagy utcát, ahol van legalább tíz méter hosszú, folyamatos, sima út, kátyúk nélkül. Az ember akarva-akaratlanul veri szét a kocsit, míg elér a legközelebbi Lidlbe. Persze hajtás közben jöttem rá, hogy ez nem igaz. Öt sincs, nemhogy tíz.

Meggyőződésem, hogy egy nap majd azzal hívom fel az apámat, hogy sikerült kitörnöm a kocsi egyik kerekét. Nem mindig akadt olyan opció, hogy kikerüljem a lyukakat. Többnyire abból válogathattam, hogy melyik szakadékba szeretnék beleesni, hiszen Magyarország jeleskedik a kátyúk számában Európa-szerte. Viszont ennek kapcsán felmerül az emberben az, hogy kipróbálja, valóban igaz-e az elmélet, miszerint a kocsi kevésbé sérül, ha az ilyenek felett csak úgy átrepül, a megengedettnél nyilván jóval nagyobb sebességgel.

BUDAPESTEN MA IS ŐSZ VAN

A nap még vissza-visszakandikált, én pedig az ablakból kémleltem a hulló leveleket, amelyek egy éjszaka leple alatt váltottak színt, magukra öltve az aranybarna pompát. Megint elém tárult az a csodálatos zuglói hajnal, ami egyre csak azon volt, hogy megszerettesse velem a várost. Festői volt a táj, lágy színkavalkád emelkedett a köd fölé, s a hatalmas épületek között kacsintott rám a nap. De én csak a napokat számoltam, amikor végre egy másik országban kelhetek, ahol talán a nap is másként süt, és a hajnali napkeltének is másak az árnyalatai. Eldöntöttem, hogy egyszer olyan életem lesz, amelyben a tél kellős közepén olyan lakásban ébredek, melynek teraszáról az épületek között megbúvó tengert látom, vagy legalább másik hegyeket.

TAVALYI EMLÉKEK

Volt olyan kedves ez a Facebook, hogy előszedte a tavalyi emlékeket. Emlékeztetett arra, hogy pontosan egy évvel ezelőtt jöttem fel lakást keresni. Hát, kösz! Inkább inni mentem volna, hogy elfelejtsem ezt a szar ötletet.

 UTÁLOM PESTET

Ismételten ugyanott tartunk. De így végezetül újrapróbáltam. Megint elmentem a várba sétálni, ahogyan már sokszor tettem. Megpróbáltam mindenben meglátni a szépséget, vagy éppen a csodát. Valamit, amire majd mosolyogva gondolok elalvás előtt.

„És már az első csók után, meglátja, de jó lesz kinn/itt Óbudán.” Csókolózni nem csókolóztam Óbudán, de eltévedni azért sikerült. De az is lehet, hogy nem is Óbudán voltam. Mindenesetre, adtam mindennek egy huszadik esélyt. De semmi. Simán ellennék ezek nélkül az emlékek nélkül is. S legfeljebb csak magamnak mosolyoghatok, meg ennek a hülye fejemnek, amiért ilyen ötleteket eszelt ki.

LEHET, HOGY VELEM VAN A GOND

Lehet, hogy nem vagyok teljesen normális. Habár a mai világban elég nehéz lenne meghatározni, hogy mi számít normálisnak, amikor olyan emberek járják az utcákat, akik éppen macskának, vagy valamilyen másik állatnak képzelve magukat nyalogatják a kezüket.

Éltem én már itt, ott, na meg amott is. De ez valahogy nem jött be. Nehézségek meg hátrányok mindenütt akadnak. Olaszországba úgy mentem, hogy a pizzán kívül nem sok olasz szó volt a szótáramban, azzal meg, hogy ott nincs tejföl, csak az érkezésem után szembesültem. Németországban meg Angliában is kibírtam burek, Plazma meg joghurt nélkül, hiszen találtam valamit, ami ezeket kompenzálta. Talán ezért is híztam kilenc kilót a németeknél.

Mindig magam vágtam neki az útnak, és nem mondhatom, hogy volt már egy baráti köröm külföldön, meg egy előre elkészített élet, amit éppencsak a seggem alá kellett tenni. Viszont tiszta lappal tudtam indulni.

Az élet az anyaországban és én nem igazán jöttünk ki jól egymással. Pedig én megpróbáltam. Adtam neki esélyt, többször is. Az esélyekkel élni kellett, csak ők nem akartak velem.

NOVEMBER 18.

Valamiért megmaradt ez a dátum a fejemben, és megragadta a figyelmem a telefon kijelzőjén éktelenkedő nap. Elég ismerősen csengett, de egy istenért sem tudtam volna megmondani, hogy mi köthető ahhoz a naphoz. Valami történt akkor. Előbb azt hittem, hogy az exem szülinapja miatt jutott eszembe. Ennyire viszont nem lehetett jó a memóriám, hiszen évek óta nem járt azon az eszem, hogy fel kéne köszönteni, mert néha még a saját születésnapomat is elfelejtem. Aztán rájöttem, hogy ma van egy éve, hogy feljöttem Pestre. Egy jó pár bőröndbe passzírozva a cuccaimat, a kutyáimat a hátsó ülésre ültetve hittem azt, hogy kezdetét veszi életem nagy kalandja. Naiv voltam, mert úgy gondoltam, hogy itt majd megtalálom azt, amit keresek.

Emlékeztek még a Mézga családnak annak a részére, hogy miért nem mentem inkább a Hufnágel Pistihez? Pont itt tartok én is. Miért nem mentem inkább Barcelonába, vagy Banja Lukába? De nem sokat merengtem ezen. Egy évvel a felköltözésem után a teli kádban kortyolgattam a Cabernet Sauvignonomat, felmondtam a lakásom anélkül, hogy tudnám, hogyan tovább, és már pakoltam is a kiüresedett bőröndöket. Jövök, Hufnágel Pistim!

VALAMIT AZÉRT ÉN IS MEGTANULTAM

Csakis így van értelme a dolognak. Különben minek jöttem fel? Először is azt véstem az agyamba, hogy az még zöld² volt, és ott mindketten átérhettünk volna; metró, troli, busz, villamos és az emberek után nem szaladunk, mert úgyis jön a következő, és az emberek amúgy is fogyó „kellékek”, a BKV járművei meg folyton-folyvást lerobbannak; a vajdasági magyar szavak, mint például a majica, patika, trénerka, duksz, farmerka, bazén, maszkara, kesza, szelotejp, kikiriki, kokica, szintiszájzer, csasztizni, bukválisan, zsmigavac, briszács, szaobratyajna, hauba, rezervoár, ekrán, ubrusz, siska, rerni, sporhet, ringli, szemafor, batri, blicc, heftalica, bankomat, pecsenica, kes, pincetta, taman, blamálni, pomfrit, slág, bankrotálni, vezica, znácsi, kotlity, teretána, kredit, limenka, partekli, koverta, borovnica, a magyarok számára teljes mértékben érthetetlenek és felfoghatatlanok. És hogy hogy mondanám őket magyar magyarul? Na, tudod mit? Én elmondtam a magamét, az meg már rajtad múlik, hogy megérted-e.

(Folytatjuk)

Képgaléria: