1. rész – Három évtizede nyergeli lovát a barbár a Nevergreen zenekar szolgálatában

Sok együttes elmondhatja magáról, hogy külföldön ismertebb, mint saját hazájában. Ez alól nem kivétel a térség első számú gothic metál zenekara sem, a vajdasági Nevergreen. Ebből az alkalomból és a közelgő nagy szülinapi buli alkalmából Matláry Miklóssal, a zenekar billentyűsével, egyik alapítójával és szerzőjével fordultunk a múlt felé.

Hogyan kerültél kapcsolatban a zenével? A rock- és a metál muzsika volt az első szerelem számodra?

– Nem igazán. Gyerekkoromtól érdekelt a pop-rock zene. De furcsa módon először komolyzenét kezdtem hallgatni, és gyerekként zeneiskolába is jártam, de nem fejeztem be. Biztos nem voltam elég fegyelmezett. Emiatt később magánórákat vettem zongorából.

Hogyan találkoztál a rockzenével? Milyen bandákon keresztül ismerkedtél a műfajjal?

– Az 1970-es, 1980-as évek egész más világ volt Jugoszláviában, mint most Szerbiában. Sok szempontból jobb. Az ország valamennyire nyitott volt a nyugati kultúra felé, annak anatemizálása és kiszorítása helyett – mint ami most aktuális. Jugoszláviában akkoriban meg lehetett venni minden nyugati kiadású rocklemezt. Mondhatni, Jugoszlávia pop/rock ország volt, nagyon gazdag és minőségi hazai zenei élettel. Manapság Szerbiában sajnos csak a primitív, minőségtelen, ún. újrakomponált-turbofolk „népzenéknek” adnak teret és támogatást a médiában. Ezt nem szabad összetéveszteni az igazi értéket képviselő szerb vagy más nemzeti eredetű népzenével. Anno Jugoszláviában én meg tudtam venni a Deep Purple, a Led Zeppelin és a Black Sabbath lemezeit. Ezek voltak az első rockzenék, amiket hallgattam. Ezzel párhuzamosan szerettem a komolyzenét is, Bachot, Beethovent és más klasszikus zeneszerzőket.

Milyen volt a szabadkai zenei színtér a 1980–1990-es években? Tudsz olyan meghatározó zenei eseményeket mondani, amelyek formálták a közízlést?

– A Festival Omladina Subotica rendezvényt meg kell említeni, amelyet sajnos régóta nem szerveznek meg. Ez az országos szintű pop-rock fesztivál 1961-től 1990-ig tartott, és nagymértékben meghatározta az egész jugoszláv zenei életet. Sok híres zenekar indult innen. Eredményképpen Szabadka egy bohém rockváros lett és maradt, egész a 2000-es évek elejéig, amikor elkezdődött a lassú hanyatlás, ami manapság ért célba. A Festival Omladina miatt Szabadka az 1970-es évektől egész a 1990-es évek kezdetéig Jugoszlávia egyik zenei központja volt. Akkoriban, nem az volt az trend, hogy a zenészek ismert slágereket játszanak, a jobbik esetben pop, ne adj Isten rockzenét, de inkább „turbofolkot” a különböző kávéházakban, mint manapság. Tisztelet a kivételeknek, mert persze az is van, vannak magyar, szerb, bunjevác, horvát autentikus népzenét játszó zenekarok, komolyzenei hangversenyek, kisebb minőségi fesztiválok, etno fesztiválok, de sajnos nem ez az uralkodó irányzat. Akkoriban, az alkotó, a zeneforradalmi generációk a saját szerzeményeiket játszották. Annak idején pezsgő rockélet volt Szabadkán, összehasonlíthatatlan a mostani pangással, ötlettelenséggel, reménytelenséggel. A fiatalokban megvolt az egészséges lázadó szellem, amit mostanára teljesen kiöltek belőlük. Hogy tudatosan-e vagy csak „így” alakult, arra mindenki adja meg a választ magában. Visszatérve a Festival Omladina Subotica rendezvényhez, sajnos az értelmetlen, az akkori politika által gerjesztett háború kitörésével és Jugoszlávia megszűnésével ennek a fesztiválnak is vége szakadt. Volt utána Lengyel Gábor (szabadkai zenész, zeneszerző, a szarajevói Teška industrija rockzenekar egyik alapítója, a Zöld hajú lány rockopera szerzője stb. – a szerk.) barátomnak pár sikeresnek induló próbálkozása, hogy a fesztivált kisebb volumenben újraindítsa, de ez sajnos az állami támogatás alacsony mértéke miatt elmaradt a továbbiakban. Napjainkban a zeneileg tragikus helyzetben nincs is rá igény, a média maximálisan a kommersz és a „műnépzenét” erőlteti. A média pedig nagy úr. Megszabja az új generációk ízlését.

Szabadkán volt egy – ennyi idő után már legendásnak számító – punk színtér is, a Processzel, a Nade Iz Inkubatorával az 1980-as évek elején. Akkoriban mennyire volt átjárás a műfajok rajongói között?

– Nem volt konkrét elszigetelődés a más műfajú zenekaroktól, de a punk szubkultúrával sem rivalizáltunk. Nekik politikai töltetük is volt, mi a klasszikus pop-rock zenei vonalat követtük, és inkább magára a zenére koncentráltunk. Persze ezekben a zenékben is kimondatlanul, de ott volt a háttérben az akkori rendszer elleni lázadás.

Mikor és minek hatására kezdtél érdeklődni az iránt, hogy magad is egy rockzenekarnak a tagja legyél?

– Mint mondtam, Jugoszláviában az 1970-es és 1980-as években a rockzene egyfajta mozgalom volt, rengeteg fiatal játszott rockzenét meggyőződésből. Szabadkán virágzott a rockzenei élet, számos irányzat volt képviselve, a punktól a jazzrock fúzióig, mint például Lyty – Lévay Tibor első zenekara. Én is tagja voltam több formációnak, ebből az Aragon hagyott igazán nyomot. Ez a zenekar a Nevergreen elődjének is tekinthető, bár közel sem volt olyan súlyos hangzású, inkább a dark/pop-rock műfajhoz tartozott, mint a metálhoz.

Volt zenekarod korábban is?

– Akkoriban, ahogy a legtöbb nagyobb városban, Szabadkán is rengeteg fiatal zenélt rockzenét, így spontán megismerkedtünk az akkori fiatalok kultuszhelyén, az ún. majomplaccon (A városháza előtti park, ahol anno naponta több száz fiatal jött össze barátkozni, a hippi korszakban). Így alakult a Ciklotron MG rockzenei formáció 18 éves koromban, amely az Aragon elődjének tekinthető. Kezdetben instrumentális rockot játszottunk, utána váltottunk énekes rockzenére új tagokkal, és ehhez a formációhoz csatlakozott később Mezei József énekes, így keletkezett az Aragon. Közben volt egy évem az Oktopus zenekarban is. József pár év után kivált a zenekarból, és utána három másik énekessel is dolgoztunk és készítettünk felvételeket. Mindegyik korszak kicsit más stílust képviselt.

Milyen ambíciókkal álltatok neki a zenélésnek?

– Az Aragonnal egy célunk volt, minél több fesztiválon fellépni, és minél több dalt felvenni a stúdióban. Ezt sajnos csak felemás szinten tudtuk is hozni.

Mi volt ennek az akadálya?

– Nagyon nehéz volt mindig Szabadkáról sikert elérni országos szinten. Ez akkor sikerült, ha az adott zenész elköltözött a jugoszláv nagyvárosok valamelyikébe vagy külföldre (pl. Belgrádba mint Bata Kovač, Szarajevóba mint Lengyel Gábor, Lévay Szilveszter és Tibor Németországba, vagy mint én és a Nevergreen énekes Bob Macura Magyarországra). Ez alól kevés kivétel van, például Lajkó Félix.

Az Aragon zenekarnak volt egy demója, ha jól tudom, illetve következtetem, mert nekem van pár dalom magnókazettán. Az egyik az Out of Waters, a másik a Hungry for Blood. Hol vettétek ezeket a dalokat fel, és milyen célból?

– Az Aragon története alakulhatott volna sikeresebben is, de túl sok volt a hátráltató tényező. Anno a ristići színház (Ljubiša Ristić, neves és ellentmondásos színházi rendező – a szerk.), egyik rendezője, Lalić István hallotta pár felvételünket és alkalmazta a zenekart a Filoktétesz előadásban, amelyben élőben játszottunk. Ebben a darabban volt az Out of Waters című dal, amit nem tudom, hol halhattál, számomra meglepetés, hogy valaki még emlékszik rá. A szövegek ekkor angolul voltak. Az előadás előtt vettük fel az első stúdióban készült dalunkat, a Visiont, amelyet az akkori szabadkai rádió ifjúsági műsorában Mamuzsity László kezdett el sugározni. Akkora sikere lett, hogy hetekig uralta a szabadkai rádiós toplistát. Utána a belgrádi Rádió 202 lemezlovasa, Zoran Modli is átvette, és az ő listájukon is hetekig vezetett. A következő dal, amit rögzítettünk Szagmaiszter Zoltán szabadkai stúdiójában, a Hungry for Blood volt, amelynek óriási sikere lett. Nemcsak a szabadkai rádióban vezette a listát hónapokig, hanem a BG 202 rádióban is.

Milyen nehézségekkel találkoztatok a stúdióban, milyen volt az első stúdiós élmény?

– Ez valóban meghatározó volt, de nehézségek természetesen felmerültek. Profi stúdióban jön rá az ember, hogy nem is játssza olyan pontosan a dalt, mint ahogy ő gondolja. A stúdióban minden kiderül. A végeredménnyel a szerzők mindig csak részben vannak megelégedve, ritkán sikerül pont olyan hangzást elérni, amilyet szeretnénk, a közönség azonban ezt nem tudhatja.

Mennyire sikerült terjeszteni az Aragon anyagait? Megtalálta a zenekar a közönségét?

– Habár az első két dal sikeres volt a rádiókban, ezt sajnos korlátozta, hogy nem szerb, hanem angol nyelven énekeltünk, hisz az akkori pop-rock trendek hatása alatt voltunk. Nálunk nem illett bele az elképzelésbe, hogy ezt a faja dark/pop-rockot, amit a legtöbben az Ultravox, a Simple Minds vagy a Kiling Joke zenekarok dolgaihoz hasonlítottak, átváltsunk szerb nyelvre. Bár később, más szerb énekesekkel volt ilyen próbálkozásunk, de nem értünk el országos áttörést.

Mennyire tudtátok ezt a bandát kivinni Szabadkáról?

– Az Aragon az első korszakában a dark/pop-rock zenei irányt képviselte. Későbbi korszakában súlyosabb hangzással kísérleteztünk, más énekesekkel, és ez már hasonlított egy dark metál vonalhoz. Sajnos nem sikerült felzárkózni a hazai színtérhez, a már említett ok miatt: Szabadkát akármennyire is minőségi és pezsgő pop-rock élet uralta, Belgrádból akkor is provinciaként kezelték. Volt a Jugotonnak egy ajánlata, még a Hungry for Blood korszakban, hogy kiadja a nagylemezt, ha szerbül énekelünk. Meg is próbáltuk, de ez már nem szólt olyan jól, mint az angol eredeti, így elálltunk ettől a lehetőségtől.

Valaha elérhető lesz az Aragon demó? Illetve a korai felvételek azoktól a bandáktól, amelyekben zenéltél?

– Van, ami elérhető. A Festival Omladina Subotica majdnem teljes zenei anyagát kiadták Nenad Bošković belgrádi újságíró közbenjárására és szervezésében a Multimédia Musicnál, hét cédén az Omladinski Festival Subotica 60 éve címmel. Ezek között található két Aragon-dal is, digitálisan újra maszterelve, a Hungry for Blood és a szerbül felénekelt Nekromanser, amire anno klip is készült. A Hammer Records által kiadott Imperium című gyűjteményes kiadványon szintén megtalálható a Running Deep című Aragon-dal, ami később Árnyak az éjben címmel vált az ismert Nevergreen dallá. (Emellett az Aragon néhány további felvétele is megtalálható a YouTube-on, Aragon – Vision/Angel/HungryforBlood/Swan Song (Yugoslavia, 1981) címszó alatt – a szerk.).

Utólag milyennek látod a múlt század nyolcvanas éveinek Jugoszláviáját? Jogos a nosztalgia a magyarok szempontjából is?

– Akik Jugoszláviában születtek és ott élték le a gyermekkorukat, fiatalságuk egy részét, ezt nem felejthetik el, az egy életre meghatározó tényező volt, ha elismerjük, ha nem. A szocialista diktatúra sok szempontból jobb társadalom volt a titói személyi kultusz, valamint az 1940-es években történt vérengzések ellenére. Szerintem érthető és elfogadható a jugonosztalgia, nemcsak a vajdasági magyarok részéről, hanem az egész poszt-jugoszláv térség részéről. Az egykor nagyon népszerű rockzenekarok, mint a Divlje jagode, Bijelo dugme, most is az egykori jugoszláv térségben koncerteznek. Az ex-Yu-nosztalgia Szabadkán is jelen van, csak a jelenlegi városvezetés ezt ignorálja és állandóan a „turbofolkot”, ezt a zeneileg értéktelen műfajt erőlteti a város polgáraira politikai okokból, ez viszont a lakosság legfeljebb 30 százalékának tetszik. Minden szerbiai nagyvárosban mehet a rockzene, csak a multikulturális Szabadkán nem, mert ide „turbofolk kell”, néhány kivételtől eltekintve, mikor a VMSZ-nek és más szervezeteknek sikerül pár színvonalas rendezvényt összehozni. Sajnos a nacionalista politikusok esztelen háborús uszítása miatt az 1990-es években bekövetkezett polgárháború következményeként Jugoszlávia szétesett.

Hogyan éltétek meg polgárként az ország szétesését, a háború kitörését?

– Ez traumatikus dráma volt. Sokan nem is jöttek vissza a láthatatlan frontvonalakról. Eredménye 200 000 menekült, pár százezer kivándorolt. Köztük sok vajdasági magyar, aminek következtében Vajdaság nemzeti összetétele örökre megváltozott. A polgárháborúnak hozzávetőlegesen 200 000 halottja volt, de lehet, hogy ennél is több. Aki ebben élt vagy érintette, annak meghatározta az életét. Történhetett volna ez máshogy is, békés megegyezéssel, esetleg konföderációba való alakítással. Ha így lett volna, most egy viszonylag magas életszínvonalú országban élnénk. Nem olyanban, ahol a lakosság egy része kivándorolt az EU-ba munka után, egy része minimálbéren él, miközben egy réteg gazdagodik. Ez továbbra is a háborús uszítás politikájának a konglomerátuma. Megbékélés helyett 20 év után is minden fél figyelmen kívül hagyja a saját háborús bűneit, viszont a hajdani ellenfél háborús bűneiről cikkeket ír, filmeket és dokumentumfilmeket forgat. És így a háború nem fejeződik be soha, csak átköltözött a médiába, ami azért szalonképesebb.

(Folytatjuk)

Fotók: Matláry Miklós magánarchívuma

Képgaléria: