Bizonyára senkinek sem ismeretlen igazán a fenti fogalom: csibebuli. Középiskolás vagy legalább egyetemista évei során találkoznia kell vele az emberek túlnyomó többségének. Kíváncsi lennék rá, hogyan emlékeznek vissza erre az eseményre azok, akik már átélték. Vajon amolyan „hű, de menő, tagja lettem a közösségnek!” gondolattal búcsúztak tőle anno? Esetleg az járt a fejükben, hogy „hát, azt hittem, nagyobb durranás lesz…”? Vagy olyan mélyen eltemették elméjükben ennek a bulinak még az emlékét is, hogy soha többé ne kelljen gondolniuk rá?

A szabadkai Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnáziumban, vagyis, hogy egyszerűsítsünk, a kosztiban, a csibebulinak már sok-sok éve egészen egyedülálló hagyománya van. Ezt jómagam is tanúsíthatom, hiszen jelenleg is eme gimi harmadikos tanulója vagyok. A kosztisokról elmondható, hogy nem érik be a csibebulival. Egy alkalom nem elég számukra ahhoz, hogy igazi közösségépítő hatást érjenek el. Nem, egy buli nem elég. Egy egész csibehét kell, amikor a gimi másodikosai különféle, felettébb izgalmas feladatokat találnak ki az elsősök számára, például, hogy kifordított pólóban kell suliba menniük vagy felemás cipőben, esetleg nem vihetnek táskát, hanem máshogy kell megoldaniuk a dolgaik szállítását. Természetesen ezen a héten magázniuk is kell a másodikosokat, hogy megadják nekik a kellő tiszteletet. És azután ott van az egyik kedvencem: a csibehéten a másodikosok minden egyes szünetben firkálhatják az elsősöket, valamilyen lemosható golyóstoll-féleséggel. Az arcuk, a kezük… Mindez szabad préda. És azután ott van persze maga a buli, ami nemcsak a másodikosok és az elsősök számára biztosít igazi kikapcsolódást, hanem a harmadikos, negyedikes diákok számára egyaránt, hiszen nézőként ők is részt vehetnek ezen a jeles eseményen. Sokan ki nem hagynák ezt a jó kis délutáni szórakozást, hiszen nagyon színes programnak lehetnek szemtanúi: az elsősök különféle arckifejezéseinek, miközben lenyeletik velük azokat az ennivaló-kombinációkat, amiket direkt úgy állítottak össze a másodikosok, hogy minél undorítóbb ízük legyen. Vagy az, ahogy a kezüket panírozzák, miközben liszt száll mindenfelé, vagy a műsor egyik csúcsa, amit az iskola újdonsült tanárainak tartogatnak és azoknak az elsősöknek, akik sok reckát gyűjtöttek össze a csibehéten. Reckát ugye azok kapnak, akik esetleg ellenszegülnek a másodikosoknak vagy az ő akaratuknak, esetleg szemtelenek, és nem tartják be a szabályokat. A műsor egyik része csak nekik és csak az új tanároknak szól: Valamilyen ciki dalt kell elénekelnie mindegyiküknek, külön-külön. Lehetőleg olyat, amitől biztosan hülyének fognak tűnni. Hiszen csak úgy van értelme a dolognak. Sokan panaszkodnak a mostani igazgatónkra, amiért nem ad szabad kezet a másodikosoknak a csibebuli és a csibehét során. Az iskolában jó kis anekdoták keringenek a korábbi, igazi, szabad csibehetek eseményeiről. Például, amikor egy lány feje felett eldurrantottak egy olyan lufit, amibe előzőleg egy tonhalas konzerv teljes tartalmát öntötték. Az lehetett ám az igazi buli!

A csibebuli és a csibehét pszichológiája tökéletesen van összerakva: akik minket szívattak elsős korunkban, nos, nekik már nem adhatjuk vissza a kölcsönt, viszont a mostani elsősökön levezethetjük a frusztrációnkat, amit azelőtt rajtunk vezettek le a nálunk egy évvel idősebbek… De várjunk! Hát milyen frusztrációról is beszélünk, amikor ez az egész olyan fun! A legjobb része kétségtelenül az, amikor a másodikosok azon töprengenek, hogyan keseríthetik meg minél jobban az elsősök életét. „Alig várom már, hogy mi csinálhassuk ezt az elsősökkel! Én nem leszek majd olyan kedves, mint velünk voltak a másodikosok… De valami nagyon gázat kéne kitalálni…” De a mi iskolánk tele van empatikus, jószívű, másokkal teljes lélekkel együttérző emberekkel. Hiszen ők is ezt vallják magukról! Tisztában vannak vele, mennyire vannak tekintettel mások érzéseire, milyen önzetlen emberek is ők. Amikor elsős koromban elhatároztam, hogy csak egyszerűen nem veszek részt ebben az egész csibe dologban, nem is tudom eldönteni, kik voltak az elfogadóbbak velem szemben: a másodikosok vagy a saját osztálytársaim, akiknek nemtetszését, és mondhatni utálatát egész héten érezhettem, tekintetek és megjegyzések formájában. Mert a mi iskolánk jelmondata az, hogy befogadóak és elfogadóak vagyunk, nemde? Lehetséges is, hogy bennem van a hiba. Az elsősöknek már rögtön az elején meg kell mutatni, hogy ki a főnök, és hogy az idősebbeket tisztelni kell. Máskülönben nagyon elszabadulnak, és ki tudja, milyen dolgokra lesznek képesek. Építsük együtt a közösséget! Már így is annyi pénzt be kell adni feleslegesen az iskolának minden évben, akkor a maradékot legalább költsük hasznos dolgokra! Vásároljunk minél több csomag lisztet, zsemlemorzsát, tojást, lekvárt, és csináljunk csibebulis kajacsatát! Vannak emberek, akik éheznek? Ugyan már, ki az az ódivatú, aki manapság ilyen közhelyekkel dobálózik!