A kavicsok halkan ropognak a cipőm alatt, ahogy a tengerparton sétálok. Sirályok rikoltoznak, hangjukat hozza a tenger felől az enyhe, késő délutáni szél. Az öbölben megpillantom a hínárral borított, cölöpökön álló mólót, és mélyet szívok a sós tengeri levegőből, majd gyorsítok a lépteimen.

Két éve, jártam itt legutóbb, de még most is olyan érzésem van, mintha csak tegnap történt volna az egész, ahogy a mólónál elbúcsúztam a hajó, a volt munkahelyem dolgozóitól, a volt munkatársaimtól, a barátaimtól.

Pár perc múlva már a mólón ülve lógatom a lábam a víz fölött, tekintetemet a narancssárga színű horizontra szegezem. Igen, akkor is pont ugyanilyen színű volt az égbolt, amikor az Akiko végleg eltűnt a láthatárról. Halvány mosoly kúszik az arcomra, és képek bukkannak fel az emlékezetemből. Amikor először jártam ezen a parton, nem is sejtettem, mennyi élményben lesz részem innen a kavicsos partról elindulva.

Hirtelen jött az ajánlat. Egy régi barátom, Pocok, aki történetesen pincér volt külföldön, felhívott azzal a kérdéssel, hogy tudnék-e ajánlani valakit, aki helyettesíteni tudná őt a munkahelyén egy időre. Távollétének okát nem említette. Meglepett a kérdés, de minthogy munka nélkül tengődtem akkoriban, szinte gondolkodás nélkül magamat ajánlottam. A munka, első hallásra nem tűnt nehéznek, viszont a fizetés igencsak jónak ígérkezett. Barátom először nevetett hirtelen jött ötletemen, de pár perc tanácskozás után beleegyezett, hogy átvegyem a helyét pincérként egy óceánjáró luxushajón.

Az események aztán felgyorsultak, és mire észbe kaptam, már az Akiko bajszos kapitányával kötöttem meg az egy éves munkaszerződésemet, s másnap már munkába is álltam.

Kedves fogadtatásban volt részem. Pincértársaim, a szakács, és a személyzet többi tagja is szívélyesen üdvözölt.

Egy kora augusztusi napon volt az indulás, az öböl már reggel megtelt turistákkal. Legtöbbjük még a strandon foglalt helyet, olvasott vagy piknikezett. Csak páran merészkedtek be a reggeli hideg vízbe. Nem igazán volt időm megfigyelni őket a hajókonyha ablakából, mivel az első vendégeink már felléptek a hajóra. Széles mosollyal álltam be a bárpult mögé, még most is tisztán emlékszem első vendégeink arcára. Alaposan megfigyeltem őket, ők voltak a legelső ügyfeleim. Egy jókedvű kis család, az apa a negyvenes éveiben járt, egy egyszerű fehér inget és egy drapp nadrágot viselt. Az idősebbik fiú – aki nem lehetett több tízévesnél – élénk kék felsőt és hasonló színű rövidnadrágot, öccse pedig egy nevetségesen nagy szalmakalappal a fején jött. Mindig megjegyzem az emberek ruháját. Próbáltam kitalálni mifélék lehetnek, de alighogy elkezdtem volna gondolkodni, a nyakamba szakadt a sok ismeretlen tennivaló. Habár békés reggelnek indult, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy tévedtem, mert kiderült, nem lesz egy perc nyugodalmunk sem, egy lélegzetvételnyi időnk sem lazítani. Az italrendelések egyre szaporodtak: előételeket, reggeliket kellett feltálalni, sőt néhány éhesebb vendég enyhén szólva a türelmetlenségének is hangot adott.

Annyit érzékeltem csak a tengerből, hogy a sós levegő naponta beivódott a frissen mosott szolgálati ruhámba, még úgy is, hogy egy percet sem strandolhattam, a blúzom megkeményedett a sótól, a műszak végére alig tudtam már benne megmozdulni, meg aztán teljesen ki is fogytam az energiámból, és ezért sem mozogtam. Soha nem maradt kedvem az utazó turisták közé vegyülni, így visszatértem az apartmanomba, akarom mondani a kabinomba, és halvány ötletem sem volt, hogy fogok egy teljes évet kibírni itt, és még csak az első héten vagyok túl.

Most, a mólón ülve a naplementében, elmosolyodok akkori aggodalmaimon. Becsukom a szemem, felidézem magamban az Akiko belsejét, ahogy először láttam nyári fényben úszni. A külső teraszon fehér napernyőerdő alatt puha üléses székek és üvegasztalok fogadták a fedélzetre érkezőket. A teraszról egy üvegajtón át az éttermi részbe lehetett jutni. Lágy dzsesszzene szólt mindig, modern festmények díszítették a falakat, a tulajdonos nem túl kifinomult ízléséről árulkodtak, a mennyezetről kristálycsillárok lógtak alá. Középen egy kör alakú bárpult, annak a közepén a mennyezetig felérő, drágábbnál drágább italokkal megtöltött oszlopszerű polcrendszer, ez volt a bár. Az emeleten luxuslakosztállyal versengő hálószobák sorjáztak, mondjuk, itt nem sokszor jártam, nem tartozott a munkaköri leírásaim közé az idelátogatás.

Ahogy itt üldögélek és nosztalgiázom, az idő észrevétlenül hűvösebbre fordult, a szél enyhén felerősödött, s ez eszembe juttatja az őszt, amit e móló városában töltöttem. A nyáron ezrével érkező turisták nagyrészt elfogynak októberre, jóformán csak a tehetősebb helyiek maradtak az Akiko fedélzetén. A munka már nem volt annyira megterhelő, így estére is bőven maradt szabadidőnk, energiánk. Hetente már többször is kiruccantunk a kollégákkal, jó baráti körnek is bizonyultak, és sokszor hajnalig maradtunk, ilyen sem volt előtte. Reggelente aztán, a műszak elején együtt ittuk meg az első kávét, és mosolyogva beszéltük át az esti élményeket.

Most mélyre szívom a tengeri levegőt, és keserédes az a felismerés, hogy otthon, Szabadkán, az új irodában, ahol most dolgozom, álmodni sem lehet ilyen jó munkatársakról.

A hajón a tavasz hasonlóan telt az őszhöz, télre meg hazautaztunk egy pár hétre. Az újabb nyári szezon már május vége felé beköszöntött, jött a meleg idő is, meg a nyaralók tömege sem maradt el. Persze a mi luxushajónkon soha nem volt akkora forgalom, mint a tengerparti éttermekben, de így sem volt időnk lazsálni, első osztályú kiszolgálást várt el mindenki.

Már július volt, amikor rádöbbentem, milyen gyorsan elmúlt az egy év, és mennyi mindennel lettem gazdagabb. Főként tapasztalattal (de őszintén megvallva az élményeim mellett az anyagi kereteim is kibővültek rendesen).

A felismerés, hogy hamarosan elhagyom a kikötővárosok kavicsos partjait, az Akikót, az új barátaimat, fájdalmasan hasított belém. Megpróbáltam a lehető legtöbbet kihozni a maradék időmből.

És nem tudom, sikerült-e, de hogy most visszaemlékezem az utolsó délutánomra, az utolsó vendég, akit kiszolgáltam egy fehér kalapos, negyvenes éveiben járó nő volt. Drága pezsgőt és salátát rendelt. Akkor már teljesen ráértem, rutinszerűvé vált a munkám, és egyre jobban el tudtam mélyedni az emberek megfigyelésében. Néztem a nőt, és próbáltam a mozdulataiból kitalálni, ki lehet, miféle, miért egyedül utazik, mi elől menekül. Már egy ideje hasonló elfoglaltsággal töltöttem felszolgáló munkám szabad perceit, hosszú életrajzokat kanyarintottam vendégeinknek, amiket este, lefekvés előtt le is írtam, ha volt rá erőm, mert a műszak végén mindenki a fedélzeten maradt még egy ideig, sokat beszélgettünk, néha könnyeztünk a nevetéstől, ölelkeztünk, felbontottunk egy üveg jófajta bort. Búcsúzkodtunk, próbáltuk maximálisan kihasználni azt a kevés időt, amit még együtt tölthettünk, hisz ki tudja, látjuk-e egymást még valaha.

Most veszem észre, hogy az emlékektől könny szökik a szemembe. Elmosolyodok és lassan felállok. Ugyanígy álltam itt két éve amikor a hajó kirakott, amikor végleg leszálltam róla, és eltűnt a naplementében. Igaz, most nem volt egy távolodó fekete pont a horizonton, mégis integettem a tenger habjainak. Egy mély levegőt veszek, megfordulok, és visszaindulok a part mentén. Kezeim zsebre vágom, s gondolataimba mélyedve hallgatom a kavicsok ropogását a cipőm alatt, a tarsolyomban egy rakás történettel, amikből egy nagyregényt fogok írni. Tulajdonképpen mindezt Pocoknak köszönhetem.

Képgaléria: