2024. augusztus

Egyetlen jó sztori sem kezdődött azzal, hogy valaki hozott egy jól megfontolt vagy éppen racionális döntést.

„A siker nem végleges, a kudarc nem végzetes: az számít csak, hogy legyen bátorság a folytatáshoz.” – Winston Churchill

Szóval adok egy tanácsot a doktori képzést illetően: ne csináld.

Csak az óra ketyegése hallatszott a teremben, meg kintről beszűrődtek az elhaló zajok. Talán csak az egyetem falai között csapdába esett lelkek siránkoztak. Hat óra, amikorra odarendeltek minket SMS-ben, már rég elmúlt. Na, ekkor kellett volna fognom magam, és kisétálni, elsétálni ettől az egésztől. A bibi csak az volt, hogy a tandíjat már kifizettem.

A terembe egyenként szállingóztak be a jövendőbeli doktoranduszok: ügyvédek, asszisztens az egyetemen, közvádló, adóellenőr, a kormány valakije... meg én. Azok ott zakóban, én meg kitetoválva. Enyhén érezhető volt köztünk a különbség. Ott bizony akadtak emberek komoly politikai tervekkel is, én meg nem rukkolhattam elő a szokásos sztorimmal, hogy sztriptíztáncosnő leszek. Már csak azért sem, mert azt sem a térdem, sem pedig az összeforrt izmom nem bírná. De valahogy erkölcsileg sem lenne a legbölcsebb döntés. Pedig gyorsabban összejönne a pénz a tandíjra.

Úgy döntöttem, hogy egy kisebb szünet után újra visszaülök az iskolapadba. Én már nem is tudom, hogy immáron hanyadszorra. Istenigazából pedig azt sem tudom, hogy miért, vagy hogy éppen mi motivált. De most már megtörtént a baj, ami csak egy disszertációval orvosolható. Igazából nem is kell olyan okosnak lenni ahhoz, hogy az ember beiratkozzon a doktorira. Persze tudás, meg egy rohadt jó ötlet az kell, viszont első helyre mégis inkább a vaskos pénztárca kerül. Mondjuk a tudásomat sem igazán bizonyíthatom a megfizetett tandíj nélkül. És akkor hol van még a többi?

„Ha nem tudod, hová mész, oda bármilyen úton eljuthatsz.” – Lewis Carroll

Na, mivel eme két pasi (nyilván Orbán és Vučić, félreértés ne essék, még nem pártolom a poliandriát, de a fene se gondolta volna, hogy ebből ekkora félreértés lesz; pasiból egy is sok, nem kell nekem rögtön kettő) belátása szerinti legjobb döntések súlyos károkat okoztak mindkét ország működésében és stabilitásában, úgy éreztem, hogy elég lesz csak kanalazni a már amúgy is hullámzó sz*rt, nem kell habzsolni azt egy helyben. Szóval ideje volt lépni. Kellett egy újabb Ildi-féle húzás, egy kis kutyaszőrrel meghintve.

Menni vagy maradni? Menni, ott maradni, jönni, itt maradni, szóval elkezdtem cikk-cakkban élni az életemet az M5-ös autópályán. Ezt most az élet így oldotta meg. És a biztonság kedvéért kihangsúlyoznám azt is, hogy nem hajtottam cikk-cakkban az egyenes úton. Egyelőre még nem sikerült belekerülnöm a Tényekbe¹. Viszont azt sem döntöttem el igazán, hogy mi leszek, ha nagy leszek, és abban sem voltam biztos, hogy hol fogom folytatni a keresést. Viszont valahol el kellett kezdeni.

„A legnehezebb döntés gyakran nem a jó és rossz között van, hanem két jó dolog között.” – Anonymus

Annak idején, ugye, volt egy professzor, aki azt mondta, hogy nem lehet, hogy az időmet megosztom az egyetem és az állatok között. Úgy nem lesz belőlem semmi. Érdekes, hogy annak idején senkinek sem jutott eszébe az az arany középút, ami márpedig létezik. Szóval lett egy fél tucat állatom. Meglett az egyetem – az alapképzés. Aztán megint meglett az egyetem – a mesterképzés. Élem a kis világomat, vagyis mondhatni, lett belőlem valami. Vagy mit értünk valami alatt?

S ahogy akkor, most is ugyanazt a döntést hoztam. Mindkettő. Igen, igen, professzor úr, jog is, meg állatok is. Úgyhogy felcsaptam doktorandusznak, tanulmányaim fókuszába pedig nyilván az állatok kerültek. Úgy hozta a sors, természetesen az én közbenjárásommal, hogy büntetőjogász leszek és az életem egy nagy részét majd az állatok jóllétének szentelem.

Tessék nyugodtan megkérdezni, hogy minek csinálom, máris mondom. Már amúgy is készültem egy monológgal. Valójában többel is, csak valahogy mind rövidre sikeredett, hiszen nem tudom kiverni a fejemből azt a mottót, ami szükséges ahhoz, hogy az ember megőrizze a nyugalmát és ne őrüljön meg. Senkinek sem tartozom magyarázattal. De azért lássuk azokat a vázlatokat, és utána lehet választani, hogy melyik érv a legszimpatikusabb.

Egy: megtehetem. Mondjuk ha nem tenném meg, akkor talán a Maldív-szigeteken ücsörögve írnám ezt a cikket egy koktél mellett, valami nagyon másról. Persze, ez a megtehetem megkívánta, hogy jó átlaggal fejezzem be az egyetem alap- és mesterképzését. Ezáltal is üzenem, hogy az osztályzatok néha igenis fontosak, de ezt szíve joga mindenkinek eldönteni. És ez a megtehetem megköveteli a nem a másod-, hanem a tizedállást is, hiszen még a jó napot sincs ingyen.

Kettő: engem sírba tesz a semmittevés. Inkább bele sem merek gondolni abba, hogy vannak emberek, akik kínkeservesen egy pillanatban befejezték a tanulást, és utána beugrottak a mókuskerékbe anélkül, hogy a későbbiekben fejlesztenék magukat. A jó pap is holtig tanul, nem?

Három: dr. Azt hiszem, hogy egy nap majd ott fog ékeskedni a nevem előtt az a két betű. Hihi.

Négy: a változás. Lehet, vagyis inkább szinte biztos, hogy nem én fogom megváltani a világot, de talán most kinyílik előttem egy pár ajtó, ami eddig lakattal volt lezárva. S talán majd a gondolataim eljutnak a parlamentbe is. Engem nem érdekel a politika, hogy ki kinek nyalja a hátsó felét. A luxus sem érdekel, sem pedig a hírnév. Én csak segíteni akarok, harcolni a változtatásért, hogy egy jobb életet teremthessek nekünk, de az állatoknak is.

Amúgy meg, minek is magyarázkodom? Ez az én döntésem, ami kizárólag rám van kihatással. Az én időm, pénzem és idegeim forognak kockán. Szóval mit kell beleszólni, vagy éppen azon morfondírozni, hogy minek csinálom? A gimit minek csináltam? Csak szólok, hogy törvény szerint kizárólag az általános iskola a kötelező. Ma már alap, hogy az ember beiratkozik egy egyetemre. Viszont azt sem kérdőjelezte meg senki, hogy a nyolc osztály befejezése után minek iratkoztam be a középiskolába. Ez mindenképp egy lehetőség és egy kihívásokkal teli kaland, ami még csak most veszi kezdetét. Most viszont szeretném okosabban csinálni a dolgokat, már amennyire azt lehet. De abban meg mi az érdekes?

S ha így röviden össze kéne foglalnom, hogy miért iratkoztam be a doktorira? Csak úgy jött egy gondolat. Miért is ne? Amúgy meg, közöd?

„Az élet mókuskereke csak addig tart fogva, amíg nem mersz kiszállni belőle.” – szerzője ismeretlen

Elkezdődtek az előadások az egyetemen. Szó szerint visszaültem az iskolapadba. Beültem azokba a termekbe, ahová már nem egyszer esküdtem meg, hogy sosem térek vissza. Nem hiába mondják, hogy soha ne mondd, hogy soha. Sose leszek milliomos, sose leszek milliomos, sose leszek milliomos...

Ilyenkor érzem úgy, hogy jó lenne, ha az ember is tudna osztódással szaporodni, mint például a baktériumok, vagy éppen a sejtjeink. Kellett belőlem még néhány példány ahhoz, hogy el tudjam végezni a teendőket arról a listáról, amely ahelyett, hogy rövidült volna, egyre csak lefelé kígyózott a teendők súlya alatt. Dolgozz, tanulj, járj előadásra, kutass, írd a munkád, tanulj, végezd el otthon a teendőidet, tanulj, élj szociális életet, foglalkozz magaddal, ápold a hobbijaidat, tanulj, repeat.

Egyszerűen kezdett sok lenni. Persze, lehet mondani, hogy fiatal vagyok, előttem az élet. Én viszont akkor jöttem rá, hogy megöregedtem, amikor az all-nighter már nem az egész éjszakás szexet jelenti, hanem a hajnalig tartó munkát és/vagy tanulást, vagy éppen mindkettőt.

„A fiatalság a legszebb ajándék, amit az élet adhat, de sokan nem tudják, hogyan kell kihasználni.” – Mark Twain

PhD bébi. Nem mondom, hogy én voltam a legfiatalabb, de akadtak emberek több tapasztalattal. Hamar rájöttem, hogy én vagyok ott a második legfiatalabb doktorandusz. Egyrészt úgy éreztem, hogy talán elhamarkodott döntés volt, és később kellett volna kezdeni annak ellenére, hogy már rég azt hittem, hogy elkéstem. Másrészt meg kiderült, hogy a legfiatalabb hallgató hozzám képest is szemtelenül fiatal. És épp New Yorkban csücsül az Egyesült Nemzetek Szervezetének egyik alkalmazottjaként. Így csinál magának az ember komplexusokat.

Akadtak előadások is, amik nem voltak kötelezőek, de jó nagy hátránnyal járt, ha az ember nem járt be rájuk. Jobb péntek esti programot el sem tudtam volna képzelni.

Persze voltak ennek előnyei is. Egy lépéssel közelebb kerültem azon professzorok szintjéhez, akiktől régen még a sz*r is vigyázzba állt bennem. Egy ilyen köztes fokozatra léptem, ahol már nemcsak egy mihaszna halandónak számítottam, de azért még nem mondhattam, hogy egy szinten vagyunk. Hihetetlen, hogy egy kicsit nagyobb összegért azt is meg lehet vásárolni, hogy a professzorok emberként tekintsenek ránk, és ne csak egy szám legyünk a sok közül. A hangomat már megismerték a telefonon keresztül, a e-maileket már csak formalitásból írtuk alá, és már mobilon is tudtam zaklatni néhány embert. Már csak ezért is megérte.

Az első pillanattól kezdve lestem a kollégákat, hiszen ugyanabban a gödörben csücsülünk. Igazán nem árthat új barátokat szerezni, vagy éppen olyan emberekkel kötni ismeretséget, akik a későbbiekben segíteni tudnak. Hamar össze is kovácsolódott a kis csapat, akikkel azóta nem hallottuk egymást. A Whatsapp csoportunk még mindig várja, hogy hasznát vegyük. De azért akadt pár olyan ember is, akivel még mindig kapcsolatban vagyok.

Ebben a korban már nem olyan egyszerű új barátokat szerezni. Csak azért nem leszünk öribarik, mert mindketten szeretjük az unikornisokat. Ennél több kell. Meg itt van az is, hogy az ember nem piáláshoz keres új barátokat. Inkább arra megy ki a játék, hogy kapcsolatokat teremtsünk. Mert lehúzni egy üveg bort megy egyedül is, de orvoshoz bejutni valaki próbált mostanában?

Amikor összeült a csipet csapat, hamar kiderült, hogy szükségtelen a magázás. A hallgatók nagy része egy generációt alkotott, meg lényegében osztoztunk a problémán, amit saját magunknak okoztunk.