Egy bátor és szókimondó fiatal szerzőt szeretnék nektek bemutatni. Ő Lana Bastašić, aki 1986-ban született Zágrábban, eddig két kötete jelent meg, és mindkettőt Rajsli Emese fordította magyarra. A Kapd el a nyulat! 2020-ban látott napvilágot, és még ugyanabban az évben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját. A háborús megpróbáltatásokról, és egy barátságról szóló regény, több mint tíz nyelven olvasható, és általa sokan felfigyeltek a bosnyák írónőre. Bevallom, én ezt a kötetét még nem olvastam, a másodikat viszont igen, és emiatt ragadtam tollat. A második kötet a Tejfogak címet viseli, és az idén jelent meg a Margó Könyvek (a Helikon Kiadó és a Margó Irodalmi Fesztivál közös sorozata) 5. darabjaként. Ha szereted a mélyrepülést, az erős hangulatú könyveket, akkor ez neked való. A tizenkét novella mindegyike a gyerekek bántalmazását és kiszolgáltatottságát helyezi középpontba. Van, aki közönyt, távolságtartást kap a szüleitől, más pedig verést, pofonokat. Ezekben a gyerekkorokban a félelem az úr, ahol még a fogtündér is hideg kezű, ijesztő lény. A gyerekek elbeszéléseiből ismerjük meg a felnőtteket, azokat az eltorzult személyiségű szülőket, akik a legtöbb esetben nem szándékosan, nem tudatosan, de bántanak, mérgeznek, megszégyenítenek és megcsonkítanak. Vannak itt egymástól eltávolodott szülők, alkoholfüggő, háborúból hazatérő idegen, és az erdőbe maszturbálni járó apa is, akik mintaként szolgálhatnak a gyerekeknek, mert sokan ebben nőnek fel és ezt tekintik normálisnak. Ezek a gyerekek nem támaszkodhatnak a szüleikre, a Föllépés című novellában az édesanya csak azt a szerepet vállalja el, hogy segít a lányának a készülődésben, de már nem lép ki vele a házból, nem kíséri el a koncertre, ahol a jelenlétével biztatni tudná a gyerekét és örülni tudna vele a sikerének. Bastašić sok apró dolgot elszór a sorok között, amitől összerándul a gyomor. Számomra az egyik ilyen az volt, amikor az említett novellában a lány inkább tűri, hogy az anyja által készített hajfonat szorítsa a fejét, mert legalább ilyenkor hozzáér, néhány percre fizikai kapcsolat alakul ki közöttük.
Már a könyv legelején tudhatjuk, hogy sötét világ tárul majd elénk. Az ajánló („Linának, aki hétéves és a Holdat lesi.”) és a mottó („Mindennek az elején… egy gyerek áll, akit belöktek a pincébe.”) is az előszobája annak a letargiának és ködnek, amiben a történetek szereplői élnek. Kiváló kerete van a kötetnek, ugyanis az első novellában, a gyerek meg szeretné ölni az apját, míg az utolsóban az édesapa csak hiánykét van jelen a testvérek életében mindaddig, amíg haza nem tér a háborúból. Az első novellában a szerző túl közelre hozza a gyerekhez az apát, a legintimebb pillanatokat emeli a középpontba, míg a kötetzáró szövegben az intimitás teljes hiánya mutatkozik meg, az édesapa gyakorlatilag idegen a gyerekei számára.
Ha már gyerekekről és serdülőkről van szó, kiemelten fontos szerepe van a testnek. A test, amin elhalványodtak a kék-zöld foltok, ezért újabb ütéseket kell rá mérni. A test, ami megérett és elkezdett menstruálni. A test, amit a felnőttek megkívánnak, és amiről fantáziálnak. A test, ami megöli az erősebb testet. A test, ami kényszerítve van a másik test felfedezésére. A test, ami elzárja magát a világ elől.
„A test kezében ott lóg a szatyor a forró kenyérrel, a test fáj, mert ma ömlik belőle a vér, a test fölbaktat a lépcsőn, és reszketni kezd saját kétdimenziós alakjában, mint gyűrött papírpénz a szélben. A test bemegy apa házába, és most már vad, véres, izzadt, könnyezik, apa átöleli és azt kérdezi, mi történt. A test nem mondja el apának, mi történt, mert csak szavak történtek, amelyeket a test nem akar elismételni, mert a test szégyelli magát ezekben a szavakban.” (92. old.)
Lana Bastašić prózakötete olyan gyerekkorokról és viszonyokról mesél, amiket nem kívánunk senkinek, de hogy értékelni tudjuk azt, amibe vagyunk, látnunk kell ezt a sötétséget. Ha pedig ugyanilyen hangulatban telt a gyerekkorunk, akkor tudhatjuk, hogy nem vagyunk egyedül, és innen már csak fölfelé vezet az út.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá