Az oktatás meghatározó szerepet játszik abban, hogy a lányok milyen önképpel és lehetőségekkel lépnek ki a világba. Az iskolai tananyagban szinte alig jelennek meg női példaképek, mintha a történelem, a tudomány, a művészet mindig is csak a férfiak játszótere lett volna. A tankönyvek lapjain a nők többnyire csupán mellékszereplők, akikről néha megemlítik, hogy feleségként vagy múzsaként támogatták a nagy és kiemelkedően tehetséges férfiakat. A felületes szemlélő azt is hihetné, hogy a nők csak csendben horgoltak a sarokban, miközben a férfiak a világ formálásával voltak elfoglalva. Pedig a világ tele van inspiráló nőkkel, akik példát mutathatnának, ha valahogy sikerülne őket beszuszakolni a tankönyvekbe.

A nők mindig is részt vettek az emberiség történetének alakításában, de nevük és tetteik gyakran elvesztek a történelemkönyvek férfiközpontú narratívájában. Miért nem szerepel minden tankönyvben például Hüpatia, az ókori Alexandria csillagásza és matematikusa, akit brutálisan meggyilkoltak, mert tudása és tanításai nem feleltek meg az akkori hatalmi rendszernek? Miért Marie Curie az egyetlen női tudós, akiről eleget hallunk ahhoz, hogy azt mondhassuk, ismerjük a tudományos munkásságát? És miért nem tanítanak Rosalind Franklinről, aki a DNS kettős spiráljának felfedezésében döntő szerepet játszott, mégis Watson és Crick nevét harsogja a történelem?

Ezek a nők nem azért nincsenek jelen a tankönyvekben, mert nem voltak fontosak, hanem azért, mert a világ sokáig nem tartotta érdemesnek őket arra, hogy megjegyezze a nevüket. Mindez odáig vezethető vissza, hogy a nőnek sokáig annyi volt a dolga, hogy otthon nevelje a gyerekeket, vezesse a háztartást, illetve gondoskodjon a férjéről. Azért azt beláthatjuk, hogy sokkal egyszerűbb világraszóló tudományos felfedezést tenni vagy csodálatos zeneművet írni akkor, ha téged szolgálnak ki, mint akkor, ha neked kell kiszolgálnod másokat. A nők sokáig nem tanulhattak, nem vállalhattak bármilyen munkát, a társadalomban pedig erősen rögzült, hogy amit a nők csinálnak, az nem érték. A mai napig nehezített pályán mozgunk, ha azt akarjuk, hogy elismerjék a tudásunkat, szakértelmünket, teljesítményünket.

Ez a probléma nem csak történelmi jelentőségű. Ha a lányok nem látnak maguk előtt női példaképeket, akkor azt is nehezebben képzelik el, hogy valaha elérhetik a vágyott sikereket. A lányokat arra nevelik, hogy kedvesek, segítőkészek és alkalmazkodóak legyenek, eközben a fiúkat a versengésben és a céltudatosságban erősítik meg. A családokba épült és generációról generációra továbbadott láthatatlan szabályrendszer és az iskolák mindennapjaiban megbúvó rejtett tanterv többnyire észrevétlenül szűkíti le a lányok lehetőségeit, hiszen azt sugallja, hogy a világ komolyabb döntései és nagy felfedezései nem ránk várnak. Pedig jó lenne, ha már gyerekkorunkban olyan példákkal találkozhatnának, amelyek bebizonyítják, hogy a lányok képesek formálni a történelmet, áttöréseket elérni a tudományban, és megváltoztatni a világot.
A média sem sokat segít a helyzeten. Bár az elmúlt években egyre több női teljesítményt ünnepel a világ, a kettős mérce továbbra is jelen van. Vegyük például a néhány évvel ezelőtti nagy áttörést, amikor először sikerült lefényképezni egy fekete lyukat. A világ minden táján megosztották a hírt, hogy Katie Bouman, egy fiatal számítógépes szakember kulcsszerepet játszott ebben az eredményben az algoritmusa révén. És hogyan reagált erre a közvélemény? Az emberek egy része azonnal elkezdte lebecsülni a munkáját, mondván, hogy „csak egy csapat tagja volt” vagy „nem egyedül találta fel a spanyolviaszt.” Ráadásul: „olyan aranyosan örül”. Hány férfi tudósról hallottuk, hogy csak egy csapat tagjaként ért el sikert, vagy hogy a teljesítményük tulajdonképpen másokkal közös érdem, esetleg hogy olyan cukik, amikor az elért eredménynek örülnek…? Na ugye.

A nők teljesítményének el nem ismerése, bagatellizálása és feledésbe merülése nem csupán a történelem eltorzítása, hanem a lányok önbizalmának szisztematikus aláaknázása is. Ez a jelenség a tudományos és technológiai pályákon különösen szembeötlő. A STEM (tudomány, technológia, mérnöki tudományok, matematika) területein dolgozó nők aránya még mindig alacsony, és az ott dolgozók is gyakran szembesülnek azzal, hogy kétszer annyit kell bizonyítaniuk, hogy ugyanannyira komolyan vegyék őket, mint férfi kollégáikat. A médiában megjelenő nők pedig gyakran nem a szakmai tudásuk miatt kerülnek reflektorfénybe, hanem a külsejük, a magánéletük vagy más, szakmailag irreleváns tényezők miatt. Ez a fajta figyelem eltereli a fókuszt a valódi teljesítményről, és tovább erősíti azt a narratívát, hogy a nő értéke elsősorban a megjelenésében rejlik.
És itt jön képbe a közösségek ereje. A tapasztalt nőket és fiatal lányokat összekapcsoló mentorprogramok rendkívül fontosak lehetnének a nőkép formálásában. Egy jó mentor nemcsak útmutatást nyújt, hanem példát is mutat arra, hogy a siker nem a nemtől, hanem a kitartástól és a befektetett munkától függ. Ezek a programok segíthetnek abban, hogy a lányok felismerjék saját képességeiket, és elhiggyék, hogy ők is képesek áttörni az üvegplafont. Ráadásul ezek a példaképek élő bizonyítékai annak, hogy a nők is tudnak maradandót alkotni.
Végső soron az oktatás, a média és a közösségek együttesen felelősek azért, hogy milyen képet alkotunk a nőkről. Ha azt akarjuk, hogy a lányok és nők önbizalommal, bátorsággal és tudással lépjenek ki a világba, akkor itt az ideje, hogy újragondoljuk, mit tanítunk róluk és nekik. Ha a lányok elegendő támogatást és reprezentációt kapnak, akkor egyszer talán eljutunk oda, hogy fölismerjük: a világ nem csak a férfiaké, sőt soha nem is volt az. Csak sokáig úgy tettünk, mintha így lenne. Most itt az ideje, hogy ezen változtassunk.