1 Bocsika...

Szóval megindultunk (nyilván kutyástul) az EU felé, és természetesen elkaptam a Gastarbeiter hullámot. Megéltem azt, hogy Ásotthalmon az orrom előtt zárt be a határ. Amúgy is utáltam azt a határátkelőt a kanyarok meg a nyitvatartás miatt. Aznap nyolc óra volt felérni Pestre, ideális esetben pedig legfeljebb négy.

Felnő az ember, dolgozik magán, kiépít egy életet, amit úgy dönt, hogy részben a határ rosszabbik oldalán él le, szétveri a kocsit és mindenkit elküld a f*szra. Ez vagyok én. Egyszerűen vannak emberek, akik kérik a leb*szást. Ez fogalmazódott meg bennem, amikor már végre a határnak annak az oldalán voltam, vérző kézzel, valahol az isten háta mögött.

Határátkelő: Barmok. Akarom mondani... nem, nem Bajmok. Azok ott barmok voltak, méghozzá a köbön. Először is valami motyogós nyelven makogott nekem a határőr, akit odaraktak kocsikat terelgetni. Annak ellenére, hogy már háromszor szóltam vissza magyarul, ő inkább úgy döntött, hogy folytatja tovább a Duolingón tanult üzbég szavak használatát. Rendben. Aztán meg ott volt előttem egy kombi. Na, az sose jó jel. Abban meg volt egy pálma. Nem egy kis ciklámen, amit át lehet csempészni az első ülés alatt, a-a, ez egy akkora pálma volt, hogy egy négytagú család egész télen tudna csak abból melegedni. Emlegettem én, hogy minden rendben lesz, de aztán meghallottam, hogy NORBIIIIIII!!!!! Nem igen ismerem az illetőt, de az egyből leesett, hogy azt a pálmát Norbinak, a vámőrnek is meg kell néznie. De ezek is... Mégis mi a francokat gondoltak? Van valahol látható helyen egy zsák kokain is?

Ne én tartsam fel a sort a tökölődéssel. Mivel nem először csinálom, és már kívülről fújom a nagy határátkelési konverzációt, meg hogy mit fognak kérdezni, ezért azzal vágódtam ki a kocsiból, hogy: IgenénvagyokazIldikóPestremegyekkétkutyavanmagánakazigazolványmagánakapasszusokÚjvidékrőlPestretartokésnincsenbejelentenivalóm. Egy szuszra lehadartam és már ültem is volna vissza a kocsiba, amikor a vámőr ámulva leprofizott, meg kijelentette, hogy akkor megnézzük a csomagtartót. Egy gombnyomás és már nyitva is volt, nézze. Erre azt mondja nekem, hogy menjek vele, nézzük meg együtt. Együtt? Kézenfogva? De minek? Én tudom, hogy mi van benne. Nézegesse ő. Ami engem illet, ki is, de utána vissza is pakolhat. Volt ott egy fél üveg bor, de az sem most fogyott el, pedig már a homlokomon írja, hogy rám férne pár pohár, vagy éppen az egész üveg. Főleg ezek után.

Határőr leteremtve, csak a szoki, a pofám nagy volt, de én átértem. Isten áldja a cukiságomat, különben már rács mögött lennék. Jobbik esetben.

„Ez benne lesz a Kifiben” – Én.

Akadt történet visszafelére is. Nem tudom, hogy valaki kiszámolta-e már, de mondhatom, hogy én már eltöltöttem egy pár napot a határon várakozva. Ha összeadom a több órás várakozásokat, gyorsan kijön a 24. És sosem a szerbekre panaszkodtam, még akkor sem, amikor azok a bugyijaim közt kutattak. Mondjuk akkor ígértem meg, hogy ezentúl ott fog virítani egy pink dildó mindennek a tetején. Hupszika. Érezzék a törődést. Tudom, egy tizenhárom éves fiú humorával áldott meg a Jóisten...

Így esett meg, hogy röpke kutatás után éppen Röszkén kötöttem ki, mert ott tűnt a legrövidebbnek a várakozási idő, Magyarországról kifelé. Hát mondjuk a szerbeknél nem is igazán kellett várni, de a magyarok azok hozták a formájukat.

Én csak haza akartam érni. Minél előbb, de azért biztonságosan és épségben. A várakozási időt úgy is nevezhetjük, hogy benzinpazarlás, mérgelődés. Fortyogtam a saját levemben, mint egy rák.

Nálam már akkor szakadt a film, amikor megláttam az előttem kígyózó sorokat, amik csak nem akartak haladni. De a csernobili¹ igazán csak akkor borult ki meg fel, amikor az emberek megpróbáltak sávokat váltani. Ha egyik sem halad, akkor egész pontosan mi értelme van tolatni, meg 180 fokban megfordulni, meg háromszor átállni, valamint visszajönni? Senki sem halad, szóval tessék választani egy szimpatikus sort és ott állni. De az emberek nem akarták tartani magukat a normákhoz. Egyedül én tartottam be a szabályokat. Kezdetnek mondjuk azt, hogy nem lőttem senkit sem fejbe.

És akkor egy osztrák rendszámos autó próbált meg betolakodni elém. Nem túlzok. Ha nem nyomok egy satuféket, akkor ott koccanunk össze. Akkor legalább nem kéne políroztatni a fényszórókat. Lehet, hogy Ausztriában a szaggatott vonal elsőbbséget jelent sávváltásnál. Nálam nem. Agyvérzést kapok a sok idiótától a fogalomban. Én csak sajnálom a kocsimat.

Így esett meg, hogy bepofátlankodott elém az, akit nagyon nem akartam beengedni. Temperamentumos egyén vagyok, akárcsak egy félkilós chihuahua. Ez természetesen a volán mögött ülve a köbre emelkedik, de azért megértéssel vagyok az emberekre. Én is néha a Jóistenekhez könyörgök már, hogy engedjen be valaki, mielőtt eltűnik az út, szóval szoktam viszonozni a szívességet. De ez most nem egy olyan pillanat volt. Az osztrák hapsi pedig kifejezetten pofátlan volt.

Na jó, az igazság az, hogy csak a rendszáma volt osztrák, ami nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy eredetileg valamelyik balkáni országból származik. Az mondjuk megmagyarázná a pofátlanságot, másrészt viszont meg az osztrákok vannak az első helyen a legbarátságtalanabb európai nép listáján. Így, ha már a dudálás nem lett volna eléggé internacionális nyelv, gondoltam, hogy közlöm vele a véleményem. Nem tudom, hogy ezzel illik-e dicsekedni, de én abban a pillanatban felkészültem arra, hogy tíz különböző nyelven küldöm el oda, ahonnan jött. És per pillanat nem Ausztriára gondoltam.

Gondoskodtam arról, hogy garantáltan megértse, hogy mit mondok neki, akárhonnan is származik. Negyven percig forrt a vérem, és egyre jobb ötletnek láttam beszerezni egy baseball ütőt, vagy éppen egy paintball puskát, hogy még csak ki se kelljen szállni. De én oda akartam menni, hogy a szemébe nézve kérdezzem meg, hogy erre tanította a jó édes anyja? Ez az idegességnek az a foka volt, amikor már az egész testem remegett. Na, schau mal, Herr Kisköcsög!²

Nem akartam neki rosszat kívánni, hiszen az úgyis rajtam csattanna. Amikor valakinek behúzol egyet, általában te állsz a pofont adó kéz másik felén. Szóval megközelítőleg ugyanannyira fáj neked is az az ütés. Ezt egy könyvben olvastam... Csak figyeltem, ahogy másodpercenként vált az automata váltós kocsijában, és együtt nem haladunk. Tönkre ne menjen az a váltó, mert az nem egy olcsó mulatság. Legfeljebb csak ennyi gonoszságot engedtem meg magamnak.

A bennem felgyülemlett energia elég lett volna ahhoz, hogy egy napig kielégítsem egy kisebb város minden energiaszükségletét. Negyven percig felváltva dudáltam, mutogattam és azért intéztem hozzá egy pár szép szót is. De egy kutya módjára viselkedett. Ha nem néz rám, akkor én sem láthatom őt. Csak a volánt fixírozta. Ő ott sincs. Meg se történt a dolog. Úgy bámult maga elé, mintha az lenne a tizenegyedik parancsolat. Ha nincsenek akkor ott a szüleim, talán meg is verem azt az embert. Már látom magam előtt, ahogy lógok ki az ablakból, miközben fojtogatom. Sajnos tisztában vagyok vele, hogy az illegális lenne... S mint említettem, a szüleim is ott voltak, szóval a KZ³ lenne a legkisebb gondom.

Nagy sietségében mégis úgy esett, hogy egyszerre értük a szerb határra. Sőt, nekem még előbb sikerült átérnem. Rámmosolygott a szerencse, rá pedig a karma. Mondhatni fej-fej mellett haladtunk, csak éppen különböző sávban. Megfontoltam, hogy most majd én pofátlankodok be elé, a szinte üres határon. Viszonoznám az agyvérzést.

Több, mint negyven perc után végre rámnézett. Azt hittem szétrobbanok az idegtől, már pattogtak a testemben a kapillárisok. A szemembe nézett és jóízűen hahotázni kezdett. Na, én ekkor átadtam a határőrnek az igazolványom, ez a marha meg telibe belehajtott az előtte álló kocsiba. Az arcára fagyott a mosoly, amikor elrántotta rólam a tekintetét és megnézte, hogy az a bumm mit is takar. Nekem pedig a kisujjamat sem kellett mozdítani. El sem tudom mondani, hogy ez milyen jót tett az idegrendszeremnek, főleg, amikor a határőr kikiabált a kis boxból a kollégának, hogy nézze már meg azt a majmot, mert az esetet éppen ő is látta. Az ügyvédemnek is lett egy nyugodt éjszakája, meg talán az a barom is megtanulta, hogy velem nem kell ujjat húzni. Ilyen jót is rég nevettem, na meg azt is megfogadtam, hogy ez benne lesz a Kifiben. A karma nagyon jó hatással volt az idegrendszeremre, gondoltam megosztom a tapasztalataimat.

Képgaléria: