„ÉSSZEL KELL BOLONDNAK LENNI.” – KARINTHY FRIGYES

Amikor az ember egyszerre lakik két helyen, akkor egyik helyről eljutni a másikra nem igazán számít utazásnak. Annyira számít annak, mint a központból a Telepre érni. Hát nem egy nagy szám. Aki irigykedve mondja, hogy milyen jó nekem, mert megyek Pestre vagy éppen Újvidékre, annak hadd magyarázzam el, hogy ez mit is jelent pontosan, mert nem fenékig tejfel az élet.

Minden azzal kezdődik, hogy dekkolok a határon. Kofferből élem a mindennapjaimat. Néha addig sem jutok el, hogy mindent kipakoljak a kocsiból. Talán most is van egy pár csizma, vagy éppen magassarkú a csomagtartóban. Szerencsére csak a kocsi hátsó ülését kell kitakarítani, a többit majd lemossa az eső. És akkor jön három túra mosás, na meg takarítani sem ártana. Azért, mert én nem vagyok ott, attól még a por az valahonnan terem. Bepakolni, felpakolni, lepakolni, kipakolni, elpakolni... És még maradt egy néhány előtag. Kell egy jó pár óra, mire minden olyan lesz, mintha el sem mentem volna. És azt az utat is meg kell tenni, éberen háromszáz kilométeren át napsütésben, ködben vagy esőben. Csak egyszer szoktam megállni útközben, és akkor is csak a határon, ennek ellenére az Újvidék–Budapest útvonalat 3,5–8 óra megtenni.

Kezdtem úgy érezni magam, mint egy kutya, aki a saját farkát kergeti. Ezért véltem úgy, hogy az ingázásba belefér egy kis kitérő, és eljött az ideje egy igazi utazásnak. A többi pedig vagy megvár, vagy majd lesz valahogy.

„AZ ÉLET MINDEN NAGY PRÓBÁJA CSAK VIZSGA: AZT MÉRI, MIT TANULTÁL MEG AZ UTAZÁSOD SORÁN.” – THOMAS EDISON

Hoppácska! A kitérőnek is volt egy kitérője. Azért csak úgy se szó, se beszéd, mégsem lécelhettem le. Volt egy vizsga is, amit le kellett zavarni még a pakolás előtt. Ajánlott volt letenni, és nem is tűnt lehetetlennek. Főleg így, hogy én már nemcsak egy voltam a névtelen alapszakos hallgatók tengerében, akik csak vesztegetik a professzoraik drága idejét, hanem doktorandusszá lettem, akinek visszaköszönnek a professzorok a folyosón, tudják a nevét, és még azt is megkérdezik, hogy vagyok. Ezt nem nevezném csodának, hanem ugye, pénz beszél...

Már meg sem tudom mondani, hogy ez hanyadik vizsgám volt az életben, vagy az egyetemen. Ha az emlékezetem nem csal, a bejelentett vizsgák listája az általános képzés évei alatt jó hosszú volt, amikre ugye nem feltétlenül mentem ki. Ha azzal számolok, hogy csak a gazdaságtant anno nyolcszor jelentettem be, akkor gyorsan elvesznénk a számok halmazaiban. Az, hogy első vizsga, na az nagy szó. De a legeslegelsőt megbuktam. Az még nagyobb szó. A századik vizsgát meg is megünnepelném egy üveg pezsgővel. Itt, valahol ötven körül a számtalan sikeres és sikertelen próbálkozás után, ez a vizsga már inkább csak egy átlagos csütörtöki reggel. Említést sem érdemel.

Amikor a tömegben meglátott a csakis rám mosolygó professzor, bementem a terembe a kis halandók közé, és rögtön leültem az első sorba. Habár tele volt a tanterem, soron kívül lettem első, és már csicseregtem is a válaszaimat, miközben a falhoz tapadt hallgatók sasoltak, hogy mi is ez a teremtés (én), a doktori szó hallatán. Azok ott az első éven ilyenről még szerintem álmodozni sem mertek. Legjobb taktikának azt tartottam, hogy inkább megválaszolom azt a kérdést is, amit még csak fel sem tettek. Ne legyen már az, hogy úgy kell harapófogóval kihúzni belőlem a szót, azt, amit tudok, meg azt is, amit nem. Inkább még az elején villantok, hogy nekem mennyi minden eszembe jutott mindössze egy kérdést illetően. Ezzel a professzor is egyetérthetett. Meglett a doktorin az első tizes, méghozzá annál a professzorál, akinél a legeslegleső vizsgám volt majd tíz évvel ezelőtt, amit elbuktam. A papír a jegyzetekkel repült a kukába, és már mentem is tovább, üres fejjel. Szokás vagy inkább hagyomány, azt nem tudom. De kétségtelen, hogy ez az oktatás elengedhetetlen részévé vált.

Fellegeken táncoltam csillogó tütüben a magam kis pink buborékjában. Aki kocsival jár, az mégsem húzhat le egy pohárka pálinkát ünneplésként. Odatettem magam. S olyan jól ment, hogy a kolléganőm, akivel hónapokon át minden pénteken csevegtünk az előadások közötti szünetben, meg sem ismert. Mondjuk megértem. Leengedett hajjal érkeztem, blúzban és magassarkúban, a tőlem megszokott laza stílustól igen eltérően. Ezt nem igazán lehet elmagyarázni, viszont a jó megjelenés pozitív hatással van az önbizalomra, ami a tudást is serkenti. Ezzel ellentétben a kimaxolt tudás és az alacsony kritérium megengedi a farmerka-majica szettet. Tiszta logika, nem?

Ezek után mertem azt hinni, hogy minden ilyen pofonegyszerű lesz. Már itt kiemelném, hogy a pofonok gyorsan jöttek ezek után, az egyszerűségnek sikerült valahol útközben lemaradnia. Ekkor már én is feltettem a kérdést, hogy mit is kapok pontosan ezzel a doktori képzéssel? Idegösszeroppanást! Egyelőre csak az idegösszeroppanásig jutottam, meg ahogy elnézem a dolgok jelenlegi állapotát, kilátásban van az elmebaj is. De nézzük a dolgok jó oldalát, kaptunk új vécé ajtót. Igen, igen. 2015-ben íratkoztam be az egyetemre. Már akkor sem lehetett rendesen becsukni a női mosdók ajtaját. Majd, vagy éppen több mint tíz év múlva, legalább ennyi ajtót megcsináltak. Na, kezdetnek ennyit kaptam. Már csukott ajtók mögött tudom végezni a dolgom.

(Folytatjuk)