A horvátországi Phantasmagoria zenekarral beszélgettünk az újvidéki fellépésük előtt – 1. rész

Tizedik éve dübörög a Festival srpskog podzemlja rendezvény. Általában vannak különleges vendégek is, tavaly a Sear Blissnek, az idén pedig a horvátországi Phantasmagoria zenekarnak jutott ez a megtiszteltetés. A fellépés előtt Tomi Phantasma alapító/énekessel beszélgettünk a lassan négy évtizedes múltra visszatekintő együttes múltjáról és jelenéről.

Az interjúra a rendezvény első napján került sor a The Stone zenekar beállása alatt. A hangos blast beatek elől nem védett sem fal, sem ajtó, a jó isten pedig legkevésbé. Miközben a horvát dark rock banda tagjai a ház vendégszeretetét élvezték az ebédlő asztalnál, addig én az igen barátságos és beszédes Tomival próbáltam szót érteni a lárma közepette.

Az utazás nem egyszerű dolog, mikor egy zenekar ki, illetve be akar jutni Szerbiába. Ti hogyan utaztatok ma?

– Kaotikusan, mint mindig. Először Zágrábban keveredtünk dugóba, le-fel furikáztunk, mert a cuccokat is össze kellett szedni. Aztán építkezési munkálatok lassítottak bennünket, de legalább a határon könnyen átjöttünk. Nagyon kedvesek voltak a határőrök. Kérdezték, hogy zenészek vagyunk-e, mondtuk igen, a SKC szülinapi buliján lépünk fel. Mondták, oké, és át sem néztek bennünket, mehettünk. A meghívó levelünkre rá sem hederítettek. Remélhetőleg így lesz visszafelé is. Egyébként volt már gondunk a határátkeléssel. Egyszer Olaszországból jöttünk visszafelé, és nem akartak minket beengedni Horvátországba ATA carnet nélkül. De hát mi is lett volna nálunk, két gitár, billentyű, és egy ritmusgép, semmi különleges. Átmentünk a nagy határátkelőre. Amikor ott meghallották, hogy ATA carnetet kértek tőlünk, csak röhögtek, hogy hát igen, a Đurónak rossz napja van, megint cseszteti az utazókat. (Nevetés)

Még az 1980-as évek második felében alakult a zenekar, amikor még létezett Jugoszlávia. Hogyan emlékeztek az akkori korszellemre és zenekar-alapítás történetére?

– Én 1984-ben kezdtem el aktívan zenélni az Eksodus nevű punk bandában. Uhhh. Hát, ha most mások mesélnék, talán el sem hinném, milyen volt belekezdeni ebbe. Nem volt felszerelésünk, erősítők, gitárok, de jól éreztük magunkat. A saját kis világunkban éltünk, de lassan összeszedtünk egy felszerelést. Egész 1987-ig zenéltünk ezzel a bandával, amelyben én még gitáros voltam. A vége felé viszont már egyre inkább a post punk/dark zenék hatása alá kerültünk. Aztán az énekes elhagyta a zenekart és én kerültem a mikrofon mögé, mivel mást nem találtunk. Az 1987-es évet nagyon komolyan átmelóztam, hogy tudjak venni egy jó ritmusgépet és mikrofont. Akkoriban a felszerelés nagyon drága volt. Aztán 1988 elején nevet változtattunk, ekkor lett az Exodusból Phantasmagoria.

Miért választottátok ezt a nevet?

– Hahh, hát… Nagyon szeretem a The Damned zenekart, és különösen a Phantasmagoria lemezüket. Ezzel az 1985-ös kiadványukkal fordultak ők is a punktól egyre inkább a dark/goth zenei világ felé. Másodsorban maga a szó jelentése is felkeltette az érdeklődésemet, mint az elfogadott egyetemes igazság szembe helyezése a mi valóságérzetünkkel, fantazmagóriánkkal, egy valótlan valósággal. Amiatt is tetszett, mert nem kifejezetten angol szó, jó hangzása van és más művészeti irányokkal is összekapcsolható, az irodalommal, képzőművészettel vagy akár színházzal. Ráadásul a mozi egyik elődjét, amelyben szellemeket, démonokat és egyéb horrorisztikus képeket vetítettek a közönség borzongatására, szintén Pahantasmagoriának hívták. Egyébként mi is elég színpadias zenekar vagyunk, a produkció során sok füstöt használunk, szokatlan fényeket…

Legendák szerint a dark zene nagyon populáris volt azokban az időkben Jugoszláviában, amikor ti is alakultatok. Valóban így volt?

– Igen, ez igaz. Főleg Zágrábban volt népszerű a műfaj. Még az 1980-as évek közepén indult be a dark hullám és tartotta magát még a következő évtized legelején is. A legnagyobb expanziót az okozta, amikor kijött a The Sisters of Mercy második lemeze, a Floodland. Mindenki darker lett, ha volt köze hozzá, ha nem. Ekkoriban robbant a híres újságírói bomba is, egy teljesen kitalált történet, a veszedelmes Crna Ruža szektáról. Azt, hogy kik és miért találták ezt ki, milyen érdekük származott belőle, azt nem tudom, de semmi sem volt igaz az egész történetből. Mindenestre annyi azért történt, hogy kitört egy pánik a szülők között, akik megpróbálták tiltani a gyerekeiknek, hogy feketében járjanak. Persze ez nem sokat segített, a színtér létrejött és élt. A Sisters 1990-ben nagy sikerrel zenélt Zágrábban, különböző klubok jöttek létre, rendszeresek voltak az olyan estek, ahol sötét hangualtú rockzenékre táncoltak az emberek hajnalig. Mi pont a legjobb időben vettük fel az első kiadványunkat 1988-ban. A basszusgitárosunk viszont kilépett, emiatt az első koncertünket csaknem egy évvel később tartottuk. Ennek ellenére őrület volt az elős bulink, körülbelül kétszázan jöttek el rá, ami szép szám egy bemutatkozásra. Mindez a Đuro Đaković ifjúsági klubban, 1989. május 19-én, nem felejtem soha. (Nevetés)

Az első kiadványotok tényleg nagyon jól sikerült. Nem is nevezném demónak, jól szól, és jó dalok vannak rajta. Miért nem tudtatok ezt követően rögtön kiadni egy lemezt?

– Huhh. (Nevetés) Finoman úgy mondanám, nehezítő körülmények miatt. (Nevetés) Mindig valamit kellett volna csinálnunk, aztán mindig valami történt, és semmi sem lett belőle. Legközelebb 1991 elején álltunk neki a lemezkiadásnak. Ki kellett volna adnunk egy bemutatkozó anyagot a Jugoton számára, ami addigra már azt hiszem, Croatia Records lett, de jött a háború. Emiatt a zenekar is elkezdett széthullani. Valakit besoroztak tartalékosnak, valaki lelépett ez elől, vagy más utakra terelte az élet. Nem volt stabil a felállás és nem mehettünk el csak úgy egy drága stúdióba próbálkozni. Ebből a helyzetből nagyon nehezen tudtunk felállni. Időközben felvettük a The Power And The Glory dalt egy The best of indie rock made in Croatia című válogatáshoz, ami 1993-ban jelent meg. Ez sok mindenkihez eljutott, mert olyan, már akkor népszerű horvátországi előadók mellett szerepeltünk, mint a Let 3, Psihomodo Pop, Majke, Laufer, Grč. 1996-ban vonultunk stúdióba ismét, hogy felvegyünk egy teljes lemezt. A nyersanyagot aztán elcseszték a stúdióban, ennek következtében használhatatlan lett. Gyakorlatilag még mindig egy demó banda vagyunk. (Nevetés) Egyre komolyabban gondolkodom rajta, hogy jelentkezek a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a legrégebbi demó zenekar. (Nevetés) Néhány dalunk megjelent különböző válogatásokon, számos országban hallgatnak bennünket, nekünk meg semmink nincs. (Röhögés)

Akartam is említeni, hogy lemezek nélkül is sokan ismernek benneteket…

– Nemrég találkoztam egy bolíviai lánnyal Zágrábban. Eljött egy dark partyra, ahol éppen én engedtem a zenét, és nagyon megörült, hogy megismerkedhetett velem. „Jaj, te vagy Tomi a Phantasmagoriából? Mi rendszeresen engedjük a dalaitokat otthon a dark partykon!” mondta nekem. Emellett is kapok visszajelzéseket különböző országokból, Dél-Amerika különféle részeiről, Peruból, Brazíliából. Ez azért érdekes, mert még a Spotify-on sem vagyunk fent, csak a YouTube-on találsz néhány dalt tőlünk.

Azért lesz egyszer valaha lemez?

– Remélem. Habár ezt már öt éve mondogatom, és soha nem történik semmi. Talán lesz valami konkrétum is abból, hogy aláírtunk egy szerződést a Dallas Recordsszal. Elég hülyén érzem magam ennyi év után, amikor erre hivatkozok, de mindig jön egy újabb, váratlan akadály. Ki kellene jönnie a régi daloknak és az újaknak is. Remasterizálni kell a régi szalagokat, összegyűjteni a válogatásokon megjelent számokat, felvenni az új számokat, amikből szintén van vagy 42, de a macedón Mizar zenekarral is van egy közös projektünk, ami csak áll és nem fejeztük be. A producer, akivel dolgoztunk rákos lett, szerencsére felépült, aztán én betegedtem meg. Mindig van valami, mintha a sors nem ítélt volna nekünk lemezt. 1991-ben a mi szerencsétlen háborúnk állt a lemez útjába, majd mire kialakulna valami, lehet hogy jön egy harmadik világháború, és megint csak tovább csúszik a bemutatkozó anyag megjelenése. (Nevetés)

Tehát nem alkotói válságról van szó, és nem is dacból ültök a felvételeken, mint Andrew Eldritch?

– Szó sincs róla. (Nevetés) Látod, instabil ország instabil felállásokat eredményez. Az évek során rengeteg gondunk volt a tagcserékkel. Ez is nehezíti a munkát. Elmegy valaki, aztán jön valaki, akivel előröl kezded az egészet. Most is új basszusgitárosunk van, ez lesz az első fellépése velünk.

Fotók: Božidar Prezelj

(Folytatjuk)

Képgaléria: