Hallottatok már a láthatatlan munkáról? Talán nem is gondolnátok, de ez a fogalom minden nő életében jelen van – minden bizonnyal a tiétekben is. A láthatatlan munka azokat a feladatokat jelenti, amelyekért senki nem fizet, mégis elengedhetetlenek a mindennapi élet fenntartásához. Gondoljunk csak arra, hogy ki vásárol be otthonra, ki főz, mos, takarít, és ki tartja észben az elintézni valókat!
A láthatatlan munkát többnyire a nők végzik, még akkor is, ha egyébként teljes állásban is dolgoznak. A környezetünk sokszor magától értetődőnek veszi, hogy a házimunka, a gyereknevelés és a háztartás menedzseléséhez szükséges érzelmi-mentális munka java része minket illet, teljesen figyelmen kívül hagyva, hogy milyen megterhelő is ez mentálisan, érzelmileg és fizikailag egyaránt. A társadalom hajlamos úgy tekinteni ezekre a feladatokra, mintha azok természetesek lennének a nők számára, mintha úgy születtünk volna, hogy a szabadidőnk élvezése helyett másokról akarunk gondoskodni, vagy mintha a porszívó működtetéséhez elengedhetetlen lenne kettő darab X kromoszóma.

Elég csak megnézni, mit gondol a társadalom az apáról, aki egy hosszú munkanap után McDonald’s-vacsit visz haza a gyerekeinek: törődő, jófej apuka! Na de ha anya viszi haza ugyanezt a vacsorát? Lusta, hisz nem főzött, és még felelőtlen is, mert nem törődik a gyerekei egészségével. De nem kell a gyerekvállalásig mennünk, hogy példát találjunk a láthatatlan munka egyenlőtlen eloszlására. Tőlem időnként megkérdezik, segít-e a férjem a házimunkában, de nála még soha senki nem érdeklődött, hogy én segítek-e neki akár a házimunkában, akár a pénzkeresésben. Miért is tennék, ha az alapvető az, hogy előbbi nem a férfi dolga, utóbbi pedig egyformán feladata mindkét félnek?

Na de nemcsak arról van szó, hogy a kötelezettségeink után még a főzés és a takarítás is a mi nyakunkba szakad. A láthatatlan munka egyik legérdekesebb aspektusa az érzelmi és a mentális munka. Ez azt jelenti, hogy legtöbbször a nőkre hárul a feladat, hogy otthon mindenki jól érezze magát: tőlünk várják, hogy mindenki számára örömöt szerző programokkal rukkoljunk elő, hogy kitaláljuk, mi legyen a hétvégi ebéd, amit mindenki szeret, hogy elsimítsuk a többiek között fölmerülő konfliktusokat. Ki az, aki kigondolja, mit kapjon karácsonyra a másodunokatestvér és a nagynéni? Ki az, aki észben tartja a szülői értekezletek időpontját? Ki az, aki emlékezteti a gyerekeket a nagymama születésnapjára? Legtöbbször ez is mind a nőkre hárul.

De miért is probléma a láthatatlan munka? Hiszen nem nagy dolog sitty-sutty fölmosni, vagy előállni valami ötlettel, hogy mi legyen a vacsora. Persze, hogy nem nagy dolog, csakhogy ez a sok kicsi mind összeadódik, és óriási elvárásgörgetegként magasodik fölénk. Ezek az elvárások pedig csak gyűlnek és gyűlnek, hiába küzdünk meg velük nap mint nap. Ezeknek a munkáknak a társadalom nem ismeri el az értékét. Sok nő erején fölül teljesít, a munkája mellett megszervezi a család életét, érzelmileg elérhető a gyerekei számára, csillog-villog a lakás, mégsem kap érte semmiféle elismerést. Ez a helyzet hosszú távon kimerültséghez, stresszhez és akár kiégéshez is vezethet. És ami még ennél is fontosabb: a láthatatlan munkától sok nő úgy érzi, hogy nem egyenrangú partner a kapcsolataiban, hiszen olyan feladatokat végez el egyedül, amelyek kettejükre kellene, hogy háruljanak.
Fontos lenne megértenünk végre, hogy nem egyedül a mi felelősségünk a tiszta udvar és a rendes ház. Bárki meg tud főzni egy ebédet, bárki ki tud takarítani egy vécét, bárki be tudja írni a telefonjába az emlékeztetőt a fontos határidőkről.

Ha egy fiú megismeri a láthatatlan munka fogalmát, merem remélni, hogy nem ért egyet a koncepcióval, és ahelyett, hogy az asztal alá söpörné a problémát (vagy egyenesen letagadná a létezését), felnőve inkább természetessé válik számára, hogy nem várja el a nőktől a kiszolgálást, hanem veszi a fáradságot, és megtanulja kezelni a mosógépet meg a Google-naptárat. Talán olyanok is lesznek köztük, akik más férfiak szemét is felnyitják, és bátran kiállnak a nők érdekeiért: azért, hogy ne afféle második anyaként gondoskodjunk a férfiakról, hanem egyenrangú társként állhassunk mellettük.