Az Európa Alapítvány Karácsonyi Csillag című irodalmi pályázatának díjazott alkotása

– Zsolti! Gyere, kész a vacsora! – szűrődött be egy női hang a szobába, ahol egy tizenkét év körüli fiú ült a tévé képernyője előtt, kezében kontrollerrel. Úgy tűnt, nem hallja a neki szóló hívást.

– Shoot, shoot! Gyerünk! Miért… nem… működik… ez a rohadt… gomb!

Zsolti úgy nyomogatta a kontroller gombját, mint aki már az idegösszeroppanás szélén áll. Felváltva pillantgatott a plazma tévé képernyőjére, és az általa rendületlenül nyomogatott kontroller gombjára. A szobában égett a villany, a tévé képernyőjén egy focista vezette a labdát a kapu felé. Egyre közelebb ért, de a lába még mindig nem lendült rúgásra.

– Gyerünk már!

– Zsolt! Gyere! – a szobába most beszűrődő hang egy férfié volt, és erélyesebb az előző megszólításnál. A fiú azonban most sem reagált, tekintetét a képernyőre tapasztotta, s szemeit résnyire szűkítette a nagy koncentrálásban, majd új technikát választott, ahelyett hogy megállás nélkül nyomogatta volna, hosszan rajtatartotta az ujját a gombon. A pályán a labdát birtokló játékos már vészesen közel járt a kapuhoz, és végre rúgásra lendült a lába.

– Ez az, gyerünk, gyerünk…

Abban a pillanatban hirtelen sötétség borult az egész szobára. Nem csak a képernyő kapcsolt ki, a világítás is megszűnt. Egy másodpercig csönd volt, majd Zsolti artikulátlan hőbörgést hallatva fejezte ki felháborodását. Nagyjából fél percen belül felocsúdott annyira, hogy szavakkal is elkezdte kifejezni magát, azonban ekkor megjelent az ajtóban egy sötét alak, gyertyával a kezében. Ahogy közelebb ért, arcát megvilágította a gyertya fénye. Egy harmincas évei végén járó nő lehetett. Látszott, hogy még csak mostanában jelenhettek meg az első ráncai, de lerítt róla a fáradtság, szemei alatt lila karikák sötétlettek. Szemrehányón, de ugyanakkor némi aggódással a tekintetében meredt a fiúra.

– Zsolt, eszednél vagy?! Mi ez a hisztéria?!

– Mi az, hogy elment az áram?! Mi ez, mi?! Te kapcsoltad ki, mi?! Akarom visszaaaaaaa!!!! – ordította a fiú kivörösödött arccal.

– Állítsd le magad! Mégis micsoda viselkedés ez?!

– Akarom visszaaaa!!!

– Nincs az egész utcában áram, nézz ki az ablakon, hát nem látod, milyen sötét van?!

– Akkor állítsd vissza!!!! Be kell fejeznem ezt a meccset!

– Nem tehetek róla, hogy az egész utcában elment az áram! – a nő fáradtan megdörzsölte a szemét. – Különben is, gyere enni, mert apád már így is nagyon ideges – azzal sarkon fordult és kiment a szobából.

– Ne hagyj egyedül a sötétben! – kiáltotta sértődötten Zsolti, azzal utána sietett. A szobájától egy rövid folyosó vezetett a konyháig. Zsolti olyan gyorsan iszkolt keresztül a sötét előszobán, amilyen gyorsan csak tudott. A konyhában már az asztalon volt egy-két meggyújtott gyertya, és az ott ülő férfi telefonjának képernyőfénye is szolgáltatott némi világosságot. Az asztalt már megterítették. Zsolti duzzogva huppant le az asztal körüli székek egyikére. A karjait szorosan összefonta maga előtt, és lehajtotta a fejét. Néha azért nem tudta megállni, hogy ne nézzen fel, mert csak így tudott gyilkos pillantásokat küldeni a szülei felé.

– Biztos az a hülye Csépe terhelte túl a rendszert a karácsonyi vidámparkjával… – dohogott az asztalnál ülő férfi, Zsolti apja. – Én mondtam, hogy ki kellett volna rá hívni a rendőröket, amikor a rénszarvasokat meg a szánt hozta a múlt héten! – szinte fortyogott dühében, miközben eszébe jutott Csépe Károly vigyorgó képe, amikor utoljára beszélt vele. Pedig az még a karácsonyi égősorokból összerakott gigantikus rénszarvasok és a szán behozatala előtt volt, azon a napon, amikor a munkából hazafelé jövet az autója ablakából meglátta, ahogyan Csépe éppen a második réteg égősort tekeri a kémény köré. Miután otthon behajtotta a garázsba az autót, rögtön visszament Csépe házához, hogy most már tényleg kifejezze nemtetszését a karácsonyi díszítés miatt, de elkésett, mert mire a házához ért, Csépe már éppen kanyarodott ki az autójával a feljárójáról, és amikor meglátta őt, természetesen nem méltóztatott megállni, hanem csak lehúzta az ablakot, és azon keresztül kidugva a fejét kiáltott neki oda vigyorgó képpel, mielőtt ő bármit is mondhatott volna:

– Idén karácsonykor senkinek sem kell aggódnia a világítás miatt, egyedül állom az egészet! – majd sebességet váltott, felgyorsult, és pár másodpercen belül elnyelte a messzeség.

– És persze ma este sincs itthon az a tökkelütött, őrült, felfuvalkodott hólyag! De nem, ezt nem ússza most meg úgy, mint a múltkori újévi akcióját…

Miközben Zsolti apja továbbra is a telefonját bámulva füstölgött, anyja az asztalra tette a levest. Zsolti felemelte a fejét, hogy beleleshessen az edénybe, majd mikor meglátta a tartalmát, látványosan öklendezni kezdett.

– Hát, én ilyet biztos, hogy nem…

– Megmondanád, Zsolt, hogy mégis mi bajod van? – fordult felé az anyja csípőre tett kézzel.

– Hogy a francba nem tudja senki annak a hülye Csépének a telefonszámát… – az apa továbbra is a telefonját bámulta.

– Zöldségleves… Tudod, mennyire utálom! Pontosan tudod! És soha nem törődsz velem!

– A zöldségleves nagyon egészséges! A legutóbb, amikor takarítottam a szobádat, az egyik fiókod tömve volt csipsszel! Ez így nem mehet tovább!

– Azt eszek, amit akarok! És ezt a kotyvalékot biztos, hogy nem eszem meg!

– Márpedig megeszed!

– Nem!

– Márk! – anya idegesen apa felé fordult.

– Hah, nem is csodálom, hogy senkinek sincs meg Csépe elérhetősége, amilyen egy gyökér az az ember…

– És apának bezzeg szabad így beszélni, hogy gyökér, meg minden…

– Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek, fiam! Ne beszélj zöldségeket, és ne legyél szemtelen, edd meg a levest, és most ne idegesíts, mert nekem beszélnem kell Csépével!

– Ja, mert neked legalább van telefonod, te bármit megtehetsz…

– Zsolt, vegyél vissza most már! – mondta apa, fel sem nézve a telefonjából.

– Tudjátok, mennyire rossz, hogy én vagyok az egyetlen az osztályban, akitől elvették a szülei a telefonját??? És mikor a többiek Brawl Starsoznak a suliban szünetekben, én nem tudok mit csinálni! Mert ti nekem nem engedtek meg soha semmit! Soha nem törődtök velem!

– Ne legyél szemtelen, Zsolt!

– Még az új játékot karácsonyra, amit kértem…. Azt sem kaptam meg ma este! Mert ti soha nem adjátok meg, amit kérek! És ez a rohadt áram is, hogy elment, ez is a ti hibátok! Lehet, hogy most az egész csapatot újra kell csinálnom! Nem, nem maradhatok le Rolitól, el fogom veszíteni a kupát! – a hangja ezen a ponton egészen hisztérikussá vált.

– Azért vettük el a telefonodat, mert kettest kaptál matematikából, pedig még év elején megbeszéltük, hogy nem mehetsz négyes alá… – mondta anya.

– Magasról teszek a matekra, nem érdekel a hülye matek, érted?! És ezt a moslékot sem vagyok hajlandó megenni!!! Nem érdekel!!!!

– Rohadt Csépe, nem igaz, hogy még a Facebookot sem használod…

– Te meg állandóan csak a Csépével törődsz, de mindenki tudja, hogy valójában csak azért, mert nem bírod elviselni, hogy több pénzt keres, meg hogy ő lett a focicsapat kapitánya, nem te, amikor még…

– Itt a vége, Zsolt! – apa most felnézett a telefonjából, és tekintetét a fiára szegezte. – Mégis mit képzelsz magadról?! Mikor lett ekkora a szád?! Tűnj el az asztaltól, de most rögtön!

– Persze, ez a legkönnyebb, elküldeni engem, hogy megint a Csépével foglalkozhass, mi?

– Mars a szobádba! – apa most már közel állt az ordításhoz.

– Biztos, hogy nem! – kiáltotta Zsolti, majd felpattant az asztaltól, és az előszobába nyargalt. Ott lekapta a fogasról a kabátját, két másodpercen belül felhúzta a cipőjét, és kirohant az udvarra. Hallotta, hogy kiabálnak utána, de nem érdekelte. Pár lépés után már a kapuban volt, felrántotta, és szinte kiugrott az utcára. A lendületes érkezéstől azonban elcsúszott egy befagyott pocsolyán, és arccal előre a hóba zuhant. A hideg hó és a hirtelen esés kijózanította kissé. Jól esett neki a hideg. Ezért úgy döntött, egyelőre nem is kel fel. Továbbra is rettentően mérges volt. Az egész világra. És olyan igazságtalannak érezte az életet, mint talán még soha. Eszébe jutott a félbehagyott meccs, apa, és az a hülye Csépe, aki valójában mindezért felelős… Ökölbe szorította a kezét. Nem érti meg őt senki. Nem szereti senki. Úgy érezte, ez élete legrosszabb karácsonya…

– Jól vagy?

Zsolti annyira megijedt a váratlan hangtól, hogy azonnal talpra ugrott. Egy szintén nagyjából tizenkét év körüli fiú állt vele szemben. Szakadt, vékony kabát volt rajta, és egy olyan régi, ódivatú bakancs, ami jól láthatóan nagy volt rá. Zsolti persze azonnal felismerte. Krisztián volt az, az osztálytársa, akit már több éve került, pedig mindig is egy utcában laktak. Nem akart Krisztián szemébe nézni, ezért a földre szegezte a tekintetét, és úgy válaszolt.

– Persze… Miért ne lennék?

– Hát, csak mert… Már egy ideje ott fekszel a hóban.

– Ja, hát igen, csak azért, mert… – motyogta Zsolti. Nem igazán tudott mit mondani. Elkezdte a havat rugdosni a lábával, miközben még mindig a földet nézte. Annyi éven át sikeresen elkerülte a Krisztiánnal való közvetlen találkozást, erre most itt állt vele szemben… És nem tudta, hogy mit csináljon. Valamiért nem tudta rávenni magát, hogy megmozduljon, pedig legszívesebben elszaladt volna. Végül felemelte a fejét, mert már kezdett igazán kínossá válni a csend. Továbbra sem akaródzott neki Krisztián szemébe nézni, ezért a tekintete a válla felett állapodott meg. Ekkor annyira meglepődött azon, amit látott, hogy elfelejtett minden mást, és felkiáltott.

– Ezt te csináltad?!

Krisztián követte Zsolti tekintetét, és ő is abba az irányba fordult, ahová Zsolti nézett. Zsoltiék háza előtt ugyanis a nagy füves rész, a tujafák között, ahol most mindent hó takart, úgy nézett ki, mintha egy igazi hóépítész birodalmává vált volna. Egy hóból készült házikó alapja, aminek már csak a teteje hiányzott, egy iglu, és hóemberek mindenféle nagyságban és stílusban. Ez a látvány tárult Zsolti szeme elé.

– Hát, igen, de… De csak azért építettem a ti házatok elé, mert ha a miénk elé építem, és Daniék erre jönnek, biztos lerombolják, de itt nálatok nem merik, mert te jóban vagy velük, de ne haragudj, igazán… – magyarázkodott kissé félve Krisztián. Zsolti először csak hallgatott, azután azt mondta:

– Kéne egy kutya is.

– Egy… Micsoda? – Krisztián meglepetten meredt Zsoltira.

– Egy kutya! Kell valaki, aki őrzi a házat… Macska is jöhet, bár én azokat annyira nem szeretem, inkább kutyapárti vagyok… Meg be kéne fejezni a tetőt, így nem sokat ér a ház… Látom, tettél ajtót, de ablakokat is kéne rá rakni, nem? Vagy te mit gondolsz? – Zsolti mindezt úgy mondta, hogy közben nem nézett Krisztiánra, de az utolsó kérdésnél nyomatékosítás szempontjából, úgy érezte, muszáj lesz. Krisztián nem csinált semmit, csak bámult rá és hallgatott. Zsolti elbizonytalanodott, és megint a havat kezdte el rugdosni a cipőjével. Miket is beszél itt, ő érti meg a legjobban, ha Krisztián nem akar vele barátkozni vagy közös projektekbe kezdeni.

– Persze, nem akarok beleszólni! Mindent te döntesz el! Csak, tudod… Eszembe jutott ez meg az, de…

– Kell a segítség. Egyedül nem tudom megcsinálni a háztetőt. És én is akartam egy kutyát – szakította félbe a mentegetőzését Krisztián. Egy kis szünetet tartott, majd folytatta.

– Segítesz?

Zsolti abbahagyta a turkálást a lábával a hóban, és felnézett.

– Aha.

– Akkor…

– Akkor szerintem először is készítsünk tervet! – jelentette ki Zsolti. – Először össze kéne hordanunk egy helyre egy csomó havat alapanyagnak… Aztán talán inkább a tetőt kéne megcsinálni a házon, és csak utána jöhetnek az ablakok…

A két fiú nagy munkába kezdett. Az utcában egyik házban sem égett a villany, az utcai lámpák sem világítottak, a karácsonyi égők sem, de mégsem volt sötét, annyira fényesen ragyogtak aznap este a csillagok. Zsolti és Krisztián lázasan dolgozott, nem törődtek az idővel, nem törődtek semmivel. Csak építették és tökéletesítették a hóembereket, befejezték a házat, és azután már nemcsak kutyát csináltak, hanem más állatokat is, mert Zsoltinak eszébe jutott, hogy készíthetnének állatkertet a ház szomszédságába. Mikorra elkészültek az elefánttal, már úgy érezték, hogy mozdulni sem tudnak. Még arra volt erejük, hogy lepacsizzanak, azután hanyatt fekve elterültek egymás mellett a puha hóban. Zsolti lehunyta a szemét. Azon az estén rájött arra, hogy ennyi éven át tulajdonképpen mennyire hiányzott neki Krisztián. Soha egyik haverjával sem tudott olyan jól elszórakozni, mint vele, és mégis mindig kerülte őt… Eszébe jutott, hogy mielőtt iskolába indultak volna, ők ketten mennyit játszottak együtt az utcán. Sokszor még Krisztián húga, Niki is csatlakozott hozzájuk. Tényleg, Nikiről sem hallott már hány éve… Igen, amióta elindultak iskolába, minden megváltozott. Zsolti onnantól kezdve ugyanis, mint minden más fiú az osztályban, Daniék bandájába akart tartozni. Daniék azonban nem fogadták be Krisztiánt. És Zsoltinak választania kellett. Krisztián Zsoltival ellentétben nem csukott szemmel feküdt a hóban. A csillagos eget bámulta. Az apjára gondolt, akit nem is ismert, az anyjára, aki most is dolgozott, és Nikire… Akiről fogalma sem volt, hol lehet. Hirtelen valami villanásra lett figyelmes az égen. Hullócsillag. Most Krisztián is lehunyta a szemét. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha Csépe Károly minden évben valahogy rövidzárlatot tudna okozni legalább karácsonykor az egész utcában.

Képgaléria: