Nők a technológiai szektorban

Az informatika, a műszaki tudományok és a technológiai innovációk az élet azon területei közé tartoznak, amiket ösztönösen a férfiak felségterületeként tartunk számon. Ezt nemcsak olyan mindennapos szófordulatok támasztják alá, mint hogy „én ehhez szőke (nő) vagyok”, hanem sok műszaki szaküzlet eladóinak meglehetősen sztereotip viselkedése is: a női vásárló számára a telefon legfontosabb ismérve mi más lenne, mint a színe, kár szóba hozni előttünk a processzort meg a memóriát. Pedig mi nagyon is jól tudjuk, hogy nőként is helyt állhatunk a számítógépek és a technológia világában.

A technológia fejlődésében számos nő játszott kulcsszerepet, még ha a nevük sokszor háttérbe is szorult. Ada Lovelace angol matematikus például már a 19. század első felében tudott maradandót létrehozni: sokak szerint ő alkotta meg az első számítógépes programot, vagyis egy gép által elvégzendő algoritmust. Hedy Lamarr osztrák születésű színésznő és feltaláló (hiszen a közvélekedéssel ellentétben lehetünk egyszerre szépek és okosak is!) alkotta meg azt a frekvenciaugratásos rendszert, ami később a bluetooth, a WiFi vagy éppen a GPS alapjául szolgált. Mégpedig úgy, hogy formális képzésben sosem vett részt, és a szabadidejét, a forgatások közti szüneteket használta föl arra, hogy új találmányokon dolgozzon. Grace Hopper a Cobol programozási nyelvet dolgozta ki, Margaret Hamilton szoftverfejlesztése az Apollo-program sikerét segítette elő, Katherine Johnson számításai pedig az első amerikai űrmissziók során voltak nélkülözhetetlenek.

Nem mondhatjuk tehát, hogy mi nők a DNS-ünknél vagy a lelkületünknél fogva nem értünk ezekhez a dolgokhoz, és mégis: a technológiai szektorban szerte a világon alacsonyabb a nők aránya, mint a férfiaké. Ha számítástechnikai pályára adjuk a fejünket, vagy innovációban és startupokban gondolkodunk, akkor az előttünk tornyosuló akadályok közül nem egy vizsga vagy az innovatív ötletek hiánya a legnagyobb, hanem az, hogy le kell küzdenünk a felénk áradó előítéleteket.

Hallottátok már Penelope Gazin és Kate Dwyer nevét? Ez a két fiatal nő létrehozott egy alternatív művészeti piacteret, ahol online lehetett furcsa alkotásokat vásárolni és eladni. Csakhogy nem volt egyszerű az indulás: az együttműködő partnereik nem vették őket komolyan, leereszkedően és tiszteletlenül beszéltek velük, napokig nem válaszoltak az e-mailjeikre – mindaddig, míg a két lány meg nem alkotta Keith Mann fiktív személyét. Amint feltűnt a színen a férfinév, az e-mailek hangvétele sokkal professzionálisabbá vált, egykettőre válasz érkezett a kérdésekre, és végre az együttműködés is gördülékenyen tudott haladni a maga útján.

Ilyen körülmények között nincs is miért csodálkozni, ha a nők kedve hamar elmegy attól, hogy a technológiai szektorban próbáljanak szerencsét, és ha sikerül is bejutnunk, csak nagyon nehezen tudunk érvényesülni. A számítástechnikai és mérnöki pályákon dolgozóknak világszerte csupán 20–30 százaléka nő. A helyzet Szerbiában sem jobb ennél, bár az elmúlt években enyhe javulás tapasztalható ezen a területen.

Ráadásul nem elég, hogy csak nehezített körülmények között tudunk elhelyezkedni ezeken a területeken, az előrejutásunk is igencsak erős akadályokba ütközik. Ezt a jelenséget nevezzük üvegplafonnak: amikor bizonyos alulreprezentált csoportok (esetünkben a nők) olyan körülményekkel szembesülnek a munkahelyen és az üzleti, szakmai életben, amelyek jelentősen megnehezítik, hogy vezetői pozícióba jussanak. Ezek a nehezítő körülmények nem hivatalosan deklarált szabályokat jelentenek, hanem olyan strukturális és kulturális tényezőket, amelyeket sokszor észre sem veszünk, amíg tudatosan el nem kezdünk odafigyelni rájuk. Persze ezek az akadályok nemcsak a technológia és a hasonló tudományok területén jelennek meg, gondoljunk csak a pedagógusokra: a leginkább alulfizetett óvodapedagógusok túlnyomó többsége nő, aztán ahogy haladunk fölfelé a hierarchiában, úgy jelenik meg egyre több férfi az általános, majd a középiskolai, végül az egyetemi tanárok között. De hasonló a helyzet az egészségügyben is. A nők valahogy mindig lemaradnak, mégpedig minél nagyobb a tét, annál jobban.

Az üvegplafon nem szakad le magától – erő kell hozzá. Minden nő, aki feljut a legmagasabb szintekre, kalapácsot kap a kezébe. Egy-egy sztereotípiára, egy-egy újabb problémára rávilágítva, megoldási javaslatokkal előállva pedig csap is egy nagyot az előttünk tornyosuló láthatatlan akadályra. A nőket támogató ösztöndíjak, mentorprogramok is egy-egy újabb ütést jelentenek az üvegplafonon, de akár az is hozzájárulhat a sikerhez, ha egymást segítjük abban, hogy azokon a területeken is sikereket érjünk el, amiket ma még a férfiak uralnak. Addig pedig itt maradunk lent, az üvegtáblák alatt, ahonnan fölpillantva jól látjuk az összes olyan lehetőséget, amit a férfiközpontú világ nem szeretne megosztani velünk.