„KANADA TERMÉSZETESEN EGY ORSZÁG, DE TÖBB ANNÁL. EZ EGY LÁTOMÁS, EGY ÁLOM, AMELY SOKFÉLE EMBERT EGYESÍT.” – Margaret Atwood

Aztán megérkeztünk oda, az ígéret földje¹ mellé. Nem tudott leszállni a gép, mert nem volt hova. Ez haláli. Mintha csak hazaérkeztem volna, de legalább nem lopták el a repteret. Ez már pozitívumnak számított. Minden nézőpont kérdése. Abban a pillanatban viszont azt hittem, hogy rosszul hallom a pilótát. Egy ideig köröztünk a reptéren, pont mint a gólyaf*s a levegőben.

Megbolondítja az ember fejét az időzóna váltás. Nagyjából ugyanabban az időben értem oda, mint amikor elindultam Pestről. Megint este volt. Úgy éreztem, hogy kaptam grátisz hat órát az élettől, amit ugye el is veszítettem később. Csak akkor éreztem, hogy ez nem fair. Mindenesetre jó kis élmény volt. Én már erről sem tudtam elhinni, hogy velem ilyen megtörténik. Már ezt egy kisebb csodaként éltem meg. Másoknak ebből meg csak annyi tűnt fel, hogy nem emberi időben válaszolok az üzenetekre.

Végre szilárd talajra léptünk! Canada, baby! Először azt hittem, hogy eltévedtem. Pedig annyi ellenőrzés után csak nem szállhattam rossz gépre. Hogy miért mondom ezt? Mert a buszt vezető férfi kicsit sem tűnt tősgyökeres kanadainak. A következő ember, aki szembejött velem turbánt viselt. És így tovább, egyre haladtunk a színskála sötétebb árnyalatai felé.

Aztán találkoztam a reptéri határellenőrzéssel. Amolyan csináld magad fazonra ment, és hatalmas bizalmat fektettek az emberbe. Olyan kérdésekre kellett válaszolnom egy érintőképernyős gépnek, hogy jártam-e mostanában farmon, illetve hoztam-e magammal fegyvert, vagy marihuánát. Mert amúgy őszintén elmondanám, ha igen lenne a válasz. Aztán meg megkérdeztek, hogy de ugye tuti nem akarok tovább maradni annál, mint amennyi időre a repjegyem szól. Nem. És tanulni sem akarok itt. Nem. És letelepedési engedélyt sem kértem. Nem. Isten áldja azt, aki oda angol vagy francia nyelvtudás nélkül megy. Habár, a helyzetet felmérve, ajánlott még tudni arabul meg hindiül. Én inkább csak nagyon ártatlanul rebegtettem a pilláimat a kicsit sem feltűnő piros szettemben és a magassarkúmban, mellettem a kofferrel, amin az áll, hogy Nem mindenki eltévedt, aki vándorol – de én igen. Csak hoztam a formám, mégsem csuktak le.

„AZT HISZEM, A WHISKEYT TISZTÁN ISZOM, A KÁVÉT FEKETÉN, ÉS HAJNALI HÁROMKOR KERÜLÖK ÁGYBA.” – Hozier²

Utaztam már, s láttam ezt, azt. Mindenre volt első alkalom. De most minden új volt, hiszen ami a szemeim elé tárult, az valaha csak egy megvalósíthatatlan álomnak tűnt. Megálltam egy pillanatra, és meg akartam csodálni az életet, a körülöttem lévő természetet, a művészeteket, amit csak elém rakott az élet. S mind ez egy dallal kezdődött, Hozier Too Sweet, amit először a reptértől távolodva hallottam a kocsiban, végül pedig a kanadai kiruccanás filmzenéje lett. Ez a dal lett az egyik legnagyobb nyári sláger, ha akartam volna sem tudtam volna elkerülni. Szóval inkább élveztem és dúdolgattam a rám ragadt dalszövegfoszlányokat.

„KANADA NEM EGY FÖLDRAJZI HELY. KANADA EGY ÉRZÉS.” – John G. Diefenbaker

Tádáá! Én jöttem. És az a minimum, hogy ajtóstul rontok a házba. Készen álltam annak egy új érzésnek a felfedezésére. De legyünk reálisak, olyan, hogy leszállsz a gépről és happy end, az csak a filmekben létezik. A való életben az ember előbb elmegy pisilni.

Röviden összegezve, milyen is Toronto? Hát eléggé színes. Viszont kezdjük a történetet a legelején.

Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, minden pontosan olyan, mint a filmekben. Persze, ez attól is függ, hogy ki milyen filmeket nézett. Kanada nem egyezik meg az Egyesült Államokkal, ahol a legtöbb film és sorozat játszódik, de azért érezhető a hatás.

Szeretem azt hinni, hogy nagyvilági ember vagyok, és nem fogok rácsodálkozni mindenre, amit látok, hiszen van rá esély, hogy az Instagram már elémsodort valami olyat, ami itthon ismeretlennek számít. De ha már ott vagyok, akkor akár gyermeki örömmel élvezhetném is az újdonságokat. Nem a kritikaírás szándéka vezérelt egy ilyen messzi desztinációra.

A receptoraim azt sem tudták, hogyan dolgozzák fel azt, ami elém tárul. Tátott szájjal ámultam, mert ott minden eltért attól, amit én megszoktam. De hát pont ez a lényege egy utazásnak.

„A MOBILTELEFONOK ANNYIRA SZEMÉLYESEK, HOGY NÉLKÜLE OLYAN, MINTHA HIÁNYOZNA EGY RÉSZEM.” – Ismeretlen szerző modern gondolata

Ha listát kéne írnom a számomra legfontosabb tárgyakról, akkor első helyen a mobilom lenne. Tudom, ez egy elég gyakori jelenség a kortársaim között, viszont tényleg így van. Anélkül egy lépést sem, esetemben pedig azért sem, mert egy jó gondolat bármikor utolérheti az embert. Nem egy versfoszlány, vagy egy hatalmas ötlet veszett el azért, mert nem volt nálam telefon. Szóval inkább a ColorNote jegyzet applikációt nevezném a szívem csücskének, amely habár tele van jelentéktelennek tűnő jegyzetekkel, számomra azok mégis a világot jelentik.

Ezzel ellentétben a telefonomnak nem nagy hasznát tudtam venni. Először is, internetem nem mindig volt, olyankor meg legfeljebb szúdokuzhatok. Habár a telefon nagy szerepet játszik a kommunikáció fenntartásában, arra sem igazán használtam. Amikor a nap már nagyban folyt otthon, én pont akkor fordultam át álmomban a másik felemre. Mások már ebédeltek, mire én hajnali hatkor kinyitottam a csipám. Aztán a nap otthon ért véget hamarabb, szóval délután négy után már nem sok emberrel tudtam beszélni, mert az a közép-európai idő szerint már este tíz óra volt. Biztosan akadtak páran, akik elgondolkodtak azon, hogy miért hajnali háromkor meg négykor írok nekik. Hát mert nálam még csak akkor volt lemenőben a nap. A vártnál is egyszerűbben sikerült alkalmazkodnom az új időzónához. Elmondhatatlanul hálás vagyok a testemnek ezért a kooperációért, mert már másnap reggel úgy keltem, mintha soha el sem mentem volna onnan. Bár minden ilyen könnyen menne az életben.

Azt azért meg kell vallani, megvan a bája annak, hogy délután négy után már senki sem zargat. Teljes a nyugalom, a nap végéig meg még annyi meglepetést tartogat a sors.

„A LEGNAGYOBB ÉLVEZET VEZETNI EGY GYORS AUTÓT, MIKÖZBEN A VILÁG A TÜKRÖN KERESZTÜL ELTŰNIK.” – Enzo Ferrari

Hé! Hol van a ’99-es Punto?

Sosem értettem az autók utáni rajongást. Az első kocsim egy zöld, motorhibás Chevrolet Spark volt. Színe miatt neveztem el Borsónak a kicsikét. Hát nem is volt nagy, szegénykém. Nekem csak az számít, hogy legyen négy plusz egy kereke³, lehetőleg három pedál, hátsó ajtó, hogy a kutyákat könnyedén be tudjam tenni és mindezen felül, hogy biztonságosan jusson el A-ból B-be. Ennyi. Engem nem érdekelnek a lóerők, a W16, meg a szívómotor. Attól sem esik le az állam, ha az a kocsi maga parkol vagy éppen van benne elektromos ablaklehúzó. Összpontosítsunk az igazi lényegre.

Ezzel ellentétben Kanadában nem tudtam levenni róluk a szemem. De nem is a Cliót néztem vagy a Puntókat, hiszen olyan nem volt. Egy francia kocsit sem láttam, az viszont nem számított rendkívüli jelenségnek, hogy az ember mellett elszáguld egy Tesla Cybertruck, vagy éppen egy pink elektromos autó, melynek a rendszáma: ❤️ Mr Lee. Akadt pár kérdésem ezt látva. Nem is tudtam, hogy ilyeneket is lehet.

Az ugye megvan, hogy az amcsi filmekben a hétköznapi kocsik helyett az emberek ilyen behemót járgányokkal közlekednek? Amikor ilyen kamionszerűségekkel mennek el a boltba kenyeret meg egy gépfegyvert venni.

SUV-ok és nehéz teherbírású pickup teherautók⁴ mindenütt. Egy forró napon beálltam egy Ram árnyékába. Igen, árnyékot vetett rám a kocsi, ezek ekkorák. Ott sportágként űzik a f*szméregetést. Engem viszont az érdekel, hogy mégis hogyan ellenőriznek olajszintet? Igaz, hogy nem vagyok túl magas, de a motorháztető konkrétan a vállamig ért. Létra nélkül még ablakmosó folyadékot sem tudnék tölteni a kocsiba. Ott lógnék valahol a cilinderek között, ha csak megkísérelném felnyitni a motorháztetőt. Az biztos, hogy ha ilyenem lenne, sosem mosnám le. De akkor valami esős helyre költöznék, és majd a Szent Péter megoldja helyettem a dolgokat.

Az átlagemberek akkora „kocsikkal” járnak, ami nálunk az utcába sem férne be. Bele se merek gondolni, hogy azzal kéne beállni a Lidl parkolójába. A legkisebb kocsi, amit láttam, egy Mini volt, viszont abban nem hiszem, hogy túlzottan biztonságban érezné magát az ember azok a hatalmas dögök között. Még a lapos luxusautók is veszélyeztetve vannak, hiszen az ablakon kinézve az ember nem is látja őket, olyan alacsonyak. Hát most mit mondjak, ne vegyen az ember Ferrarit, ha Torontóba akar költözni.

Mi a leghihetetlenebb ebben a kocsis történetben? Hát az, hogy egybe jómagam is beleszerettem. Mindenki azt várta, hogy majd lecsuknak, mert elhozok a reptérről egy drogkereső kutyát, vagy majd éppen fejest ugrok a Niagarába. Erre én kocsik után nyáladzottam. Megakadt a szemem egy Elantrán, amiről én addig még csak nem is hallottam, és eldöntöttem, hogy nekem kell egy ilyen szuvenír. Arról az eleganciáról le sem tudtam venni a szemem, pedig autókiállítás tárult elém már csak egy élelmiszer bolt parkolójában.