Mert a metál nem csak a férfiaké!

A NuNix egy kizárólag nőkből álló metálzenekar. Néhány éve a zentai Mojóban is fölléptek. Egyelőre feldolgozásokat játszanak, de hamarosan megjelenik az első saját számuk videóklippel együtt. Ismerjük a sztereotípiákat: a metált többnyire nem tartják lányos műfajnak, ahogy sokan a gitárt és a dobot is inkább férfias hangszerként könyvelik el. A budapesti székhelyű NuNix tagjai (Karai Anna énekes, Pongrácz Panka dobos, Kappel Bogi basszusgitáros és Bulatović Évi gitáros) segítségével azt jártuk körbe, milyen érzés nőként zenélni egy leginkább férfiak által uralt színtéren.

Szerintetek nehéz nőként, női zenekarként érvényesülni a zeneiparban, a metál színtéren?

Bogi: Szerintünk pont annyira nehéz, mint férfiként, habár úgy még nem próbáltuk! Nem gondoljuk, hogy nőként nehezebb lenne zenélni, viszont a metálban talán egy fokkal könnyebb érvényesülni, mert a közönség szereti, ha a csajok is odateszik magukat.

Anna: Mi egyébként nem elvből vagyunk női zenekar; nem arról van szó, hogy fiúkkal szóba sem állunk. Egyszerűen így alakult, jól kijövünk egymással, és ez a zene hozott minket össze.

Panka: Szerintem sajnos bármilyen zenei műfajban egy picit nehezebb nőként érvényesülni, de szerencsére ez egyre inkább változik. Skóciában élek, és itt nagyon támogatják a női zenészeket, előtérbe helyezik őket. Remélhetőleg ez a tendencia világszerte folytatódni fog.

Évi: Azért néha érzem, hogy másképp néznek rám, amikor kiderül, hogy gitáros vagyok, főleg ebben a műfajban. Sokak fejében a gitár még mindig inkább „férfias” hangszer, pedig rengeteg elképesztően jó női gitáros van már manapság.

Milyen nehézségekkel, előítéletekkel szembesültök ezzel kapcsolatban?

Anna: A legnagyobb kihívás a koncertek szervezése és hirdetése, hogy minél több emberhez eljussunk. Az előítéletek leginkább a technikai dolgoknál jönnek elő: sokan azt feltételezik, hogy nem értünk a hangszerünkhöz vagy a technikai részletekhez. Csak a szokásos…

Bogi: Én például úgy kezdtem a koncertező „karrieremet”, hogy a srácok a színpadon megtanították nekem, hogyan kell kábelt tekerni. Azt hiszem, ez az élet minden területén így van – gyakran azt feltételezik, hogy a férfiak tudnak mindent, de a végén csak kiderül, hogy nem mindig van igazuk.

Panka: Ha valahol szóba kerül, hogy zenélek, az első reakció mindig az, hogy biztos énekes vagyok. Amikor elmondom, hogy dobolok, általában leesik az emberek álla. Sokszor nem is tudják elképzelni, hogy egy nő is lehet dobos, és néha úgy érzem, azt is megkérdőjelezik, hogy egyáltalán értek-e hozzá. Ilyenkor viszont kifejezetten élvezem, amikor a színpadon bebizonyíthatom, hogy de bizony, megy nekem!

Ezeket előnyötökre tudjátok fordítani? Van olyan sztereotípia vagy előítélet, ami kifejezetten a nőknek kedvez?

Bogi: Van egy klasszikus sztereotípia, miszerint „kell egy csaj a zenekarba, hogy jól nézzenek ki”. Nálunk ez négyszeresen is megvan, és miért ne játszanánk rá egy kicsit?

Panka: Én kifejezetten szeretem, amikor egy koncert előtt látszik, hogy csak mellékes szereplőnek gondolnak, aztán amikor felmegyek a színpadra, és letoljuk a bulit, hirtelen mindenki ámulva gratulál.

Van, hogy klubok, a koncerten részt vevők vagy más zenekarok másképp viszonyulnak hozzátok, mert csak nőkből álló csapat vagytok?

Évi: Előfordul, hogy valaki próbál ránk nyomulni, de szerencsére többségében jó tapasztalataink vannak. Például Szombathelyen a Bohém klubban nagyon kedvesek voltak velünk: segítettek pakolni, meghívtak egy italra, szelfiztek velünk. Jó érzés volt!

Bogi: Egyébként azt a koncertet én szerveztem le!

Anna: A többi zenész általában szuper kedves velünk. Udvariasak, figyelnek ránk, segítenek, hogy kényelmesen érezzük magunkat. A közönség egy része viszont néha átmegy alpári stílusba: előfordul, hogy beszólnak, például olyanokat, hogy „villantsunk” valamit…

Panka: Ez vegyes, van, aki elképesztően kedves, és van, aki nem épp a legjobb arc. Szerencsére a végére általában jóban szoktunk lenni mindenkivel.

Olvastam olyan koncertbeszámolót, ami kiemelte, hogy Anna milyen szép. Nem mintha ezt kétségbe vonnám, de ti hogy élitek meg, hogy női zenészként nemcsak a zenéteket értékelik, hanem a kinézeteteket, szexiségeteket is?

Évi: Én örülök neki, hogy ilyen szép frontemberünk van!

Bogi: Egyetértek! Amúgy én is szeretem kicsípni magam, miért ne nézzenek meg?

Anna: Ha egy nő jól néz ki, és ezt elismerik, nincs ezzel gond szerintem. Persze néha akadnak túlzásba eső követők, akik kicsit túllépik a határokat, az viszont már kellemetlen tud lenni. Egyébként ez a dolog 5 percig szokott téma lenni, utána ugyanúgy a zenénket értékelik, mintha egy férfizenekar lennénk. Egyébként a férfiak is szeretnek kiöltözni! Csomó srác azért kezd el zenélni, hogy vonzza a lányokat.

Bogi: Mondjuk én örültem volna, ha a basszgitár a kezemben bevonzza a fiúkat, de amikor a színpadon álltam, valahogy mindig megijedtek tőlem.

Évi: Szerintem ez egy kettős dolog. Egyfelől jó érzés, ha valaki elismeri, hogy jól nézünk ki, másfelől viszont néha zavaró, amikor ez fontosabbnak tűnik, mint az, hogy mit játszunk.

Panka: Nyilván örülünk minden pozitív visszajelzésnek, és igen, rengeteget készülünk a backstage-ben, hogy a lehető legjobban nézzünk ki a színpadon. De a legjobb az, amikor elsősorban a zenénket értékelik.