Társas lényként természetes, hogy az öltözködésünket illetően is alkalmazkodunk a körülöttünk élőkhöz. Ami ellen viszont mindenképpen érdemes föllépnünk, az a nők öltözködésének mindennapos kontrollálása. Például ha egy férfi a nyári hőségben félmeztelenül sétál végig az utcán, a testi adottságaitól függően legfeljebb egy-egy közönyös vagy elismerő pillantást kap. Na de ha egy nő teszi ugyanezt, azonnal obszcénnek, provokatívnak, illetlennek minősítik – és ez még a legjobb eset, hiszen nem csodálkoznánk akkor sem, ha egyesek ezt úgy értelmeznék, mint valamiféle felhívást keringőre. Még csak le sem kell vetkőznünk ahhoz, hogy random idegenek minősítsenek minket az öltözködésünk alapján: túl kihívó, túl prűd, túl fiús, túl feminin.

A női test öltöztetését mindig is befolyásolták a társadalmi normák, és hogy, hogy nem – ezek az elvárások a történelem során bizony gyakran alakultak úgy, hogy a nők mozgását, lehetőségeit és szabadságát korlátozzák. Nem kell messzire mennünk, hogy lássuk, hogyan nyomorította meg a divat a nőket. A 19. századig a nyugati világ előkelő női számára szinte kötelező volt a fűző. Ez a ruhadarab szó szerint összepréselte a belső szerveket, deformálta a bordákat és megnehezítette a légzést. A napi viseletként fűzőt hordó nők megfeleltek ugyan a kor irreális szépségideáljának, de ezért cserébe komoly árat fizettek az egészségükkel. Félreértés ne essék: ma is hordhatsz fűzőt, ha tetszik neked, de az alkalmi fűzőviseletet nem lehet összehasonlítani azzal, amikor minden egyes napodat úgy kezded, hogy kiszorítod a levegőt a tüdődből.
Érdemes megemlíteni az okobo nevű, fából készült lábbeliket, amit a tanuló gésák hordtak japánban. Az akár tíz centi magas talpú szandálok nehézzé és kimerítővé tették a járást, cserébe a viselői kecsesen és törékenyen lépdeltek. Kínában még egy ennél is brutálisabb hagyomány élt sokáig: a lábelkötés, aminek során a kislányok lábfejét erősen összekötötték, hogy kicsi maradjon. Az így létrejött „lótuszláb” státuszszimbólum volt, egyértelmű jeleként annak, hogy a nő nem dolgozik, férfi gondoskodik róla. A gyakorlatot hivatalosan 1912-ben betiltották, de egyes vidéki területeken még évtizedekig fennmaradt.
Ezek a példák egyértelművé teszik: az öltözködési normák, legyenek bár szépségideálok vagy státuszszimbólumok, évszázadokon át a nők fizikai mozgását és társadalmi helyzetét befolyásolták. Ennyi szörnyűség láttán jólesne legyinteni: a fűző és a láb megnyomorítása már a múlté. És valóban, ma már jóval kevesebb szörnyűségnek vagyunk kitéve nőként, mint egykor, de ez nem jelenti azt, hogy nincs hova fejlődni.
Nézzük meg például a melltartót. A legtöbb nő nap mint nap viseli, és nem feltétlenül azért, mert kényelmes vagy szükséges, hanem mert a társadalom ezt várja el. Ha valaki melltartó nélkül lép utcára, azonnal megmosolyogják, vagy szexualizált megjegyzések céltáblájává válik. A női mellbimbó látványa még ruhán keresztül is tabudöntögető, míg egy férfimellbimbón senki sem botránkozik meg. A női test minden egyes részlete így vagy úgy, de politikai tér: hogy mikor, mennyit és hogyan mutathatunk meg belőle, azt nem mi magunk döntjük el. Vagy ha igen, akkor sok esetben viselnünk kell ennek negatív következményeit.
Mindezek mellett persze azt is észben kell tartanunk, hogy ezek az öltözködési elvárások nem úgy születtek, hogy egy titkos tanács összeült arról tanácskozni, hogy hogyan lehet a nőket a legjobban megnyomorítani a ruházkodáson keresztül. A ruházati normák kulturális és gazdasági folyamatok eredményei. A történelem során a nőket gyakran tekintették státuszszimbólumnak, tulajdonnak, értékes árucikknek. A testüket és a viselkedésüket szigorúan szabályozták, hogy megfeleljenek az éppen aktuális társadalmi elvárásoknak. Egy fűzőben élő, törékeny nő nem tudott dolgozni vagy függetlenedni, de még csak elszaladni vagy kiabálni sem. Egy lótuszlábú kínai asszony nem tudott elszaladni a bántalmazó férjétől. Egy miniszoknyás nőnek pedig még ma is sokan megmondják, hogy ne csodálkozzon, ha zaklatják.

Bár ma már nincsenek törvények, amelyek előírják, mit kell viselnünk, a társadalmi nyomás továbbra is meghatározza az öltözködésünket. A reklámok, az influenszerek, a magazinok mind azt sugallják, hogy mitől leszünk nőiesek, csinosak és szexik, ha pedig ettől eltérünk, akkor jön a megszégyenítés. Csakhogy a testünk nem divatcikk, és a ruhánk nem börtön. Jó lenne ezt azokban is tudatosítani, akik úgy érzik, közük van az öltözködésünkhöz.