A skót szoknyát mellőző Party Cannon fiúcsapattal beszélgettünk

Vannak nem egészen normális zenekarok, amelyek tagjait bizonyos orvosok a koncertszínpadról rögtön az elmegyógyintézetbe szállíttatnának. Léteznek sztereotípiák műfajokról, amik gyakran beigazolódnak. Aztán gonzó újságírók, akik néha próbálnak dolgozni is. Néhány spicces skót, fura akcentussal. Ezek közösen furcsa helyzeteket teremtenek, amibe mi is belekeveredtünk a tavalyi Brutal Assault fesztiválon a Party Cannon nevezetű zenekarral. Interjúalanyunk Chris Ryan, a zenekar basszusgitárosa volt, de mivel a kisegítő gitáros David „Tony“ Mitchell és Tony „Stony“ Reddie, a színpadi bömbölőgép is megjelent, ők is hozzáadták építőjellegű gondolataikat a beszélgetéshez.

Fesztiválhoz képest szinte reggeli koncertet nyomtatok délelőtt fél tizenegykor. Ennyire szerettek korán kelni?

Chris: Ó, nem igazán. Ez volt a legkorábbi koncertünk eddig. A másik legkorábbi az fél tizenkettőkor volt, de este (Röhögés), szóval ez a rekordunk. Fél tízkor még soha nem keltem fel zenélés miatt.

Ez a műfaj, amit ti is játszatok, viszonlyag népszerű Csehországban. Először jártok itt?

Chris: Többször is felléptünk már, de közel sem ekkora rendezvényen. Tehát ez az első brutál élményünk, és tényleg fantasztikusra sikerült. Talán a legjobb koncertélményünk, amióta zenélünk....

Akkor gondolom elégedett vagy a közönséggel, akik igen lelkesen nyomták a fekvőtámaszokat és tömegszörföztek egymás hegyén-hátán...

Chris: Meglepődtünk. Azért ilyen korán, hogy ennyien legyenek és ekkora buli legyen az eszméletlen. Azt beszéltük, ha ebben az időpontban lesz tíz, vagy száz ember, az is jó. Nem tudom mennyien lehettek ma, de úgy becsülöm több ezren. Ez már győzelem! Ezért megéri korán kelni. (Röhögés)

Ekkora győzelem után mit tesztek most? Szépen csendben hazamentek?

Stony: Dehogyis, hova mennénk? Az ilyen extrém zenei rendezvények a mi távoli otthonaink. Ma bevesszük a várat....

Chris: Még holnap is nézzük a koncerteket, amíg tudjuk. Végre elszabadulhatunk a hétköznapokból....

A mai koncertet egy új gitárossal játszottátok, mivel a régi lelépett....

Tony: Na akkor most szólok, hogy ne baszakodjatok velem. Egy rossz szót sem akarok hallani a teljesítményemről. (Röhögés)

Chris: Tony zenélt ma Mike helyett, aki bizonytlan ideig az apaságra próbál koncentrálni a metál helyett. Tonyt régóra ismerjük, emiatt is kerülhetett ide (Röhögés), és elmondhatom nagyon jól megállta helyét. A korai ébredésben és a színpadon is (Nevetés) jól teljesített. Komolyra fordítva a szót, sokkal rosszabb is lehetett volna ma a helyzet (Röhögés), csak egy húrt szakított el, és két dalnál ment be az erdőbe (Röhögés). Mi nagyon örülünk, hogy itt van velünk és megtett mindent, amit tudott...

Stony: Nem volt kevés, de sok se...

(Röhögés, közben ránk szólnak, hogy legyünk halkabbak mert rettenetesen áthallatszódunk egy másik interjúba.)

A party-slam stílus mennyire menő nálatok, Skóciában?

Chris: Jó kérdés. Mi a zenekaron belül nagyon szeretjük a műfajt....

Tony: Nincs nagy versenyszellem a műfajon belül alkotó zenekarok között.… (Erőltetett halk kuncogás)

Chris: Legrosszabb esetben is mi vagyunk Skócia második kedvenc party-slam bandája. (Közepes visszafogott kuncogás) Egyébként nincs okunk a panaszra, mert tényleg jól mennek a dolgok, növekszik a népszerűségünk. Az elmúlt pár évben megsokszorozódott a koncerjteink látogatottsága – ez egyébként kissé meglepő, mert már 14 éve zenélünk, de úgy látszik, most kezd igazán beérni. Tavalyelőtt, amikor hazai terepen zenéltünk, körülbelül negyvenen voltak a bulin, tavaly viszont eladtunk minden jegyet, ami körübelül 150-re volt limitálva. Aztán volt egy 250-es bulink, tehát egyre nagyobb tömegeket szólítunk meg mondanivalónkkal. (Röhögés)

Tony: Egyébként ha Dumfriesban lófrálsz elég ideig, akkor talákozhatsz néhány Party Cannon falfrikával, vagy olyan srácokkal, akik sajátkezűleg készített Cannon-pólókat hordanak.

Stony: És ezek mi vagyunk… (Röhögés)

Egyébként a privát életben mivel foglakoztok?

Stony: Lepkéket és rovarokat gyűjtök… (Röhögés) Egy újrahasznosító üzemben targoncát vezetek, aztán elmegyek zenélni és néhány napig káoszban vagyok, mint most...

Tony: Képtelen vagyok visszaemlékezni, egyáltalán csináltam-e bármit mielőtt elkezdtem a dalaitokat tanulni, annyira lecsökkent az intelligenciám, mióta veletek zenélek. (Röhögés)

Chris: Én egy menedzsment iroda működtetésében vagyok érdekelt. Egy olyan munkához képest, amit utálsz, na annál ez jobb.

Tony: De a hétfők mindig kemények...

Chris: Azok! Most is már látom, rohan felém, pedig csak péntek van...

Oké, akkor mégsem IT-mérnökök, vagy matektanárok vagytok? (Röhögés)

Chris: Mikrobiológusnak tanultam, de a számok semmiképp sem jöhetnek szóba...

Hol szerettek, vagy szeretnétek leginkább zenélni, és hol a legkevésbé?

Stony: Németország nagyon jó, de ez elmondható a kelet-európai országok bármelyikére. Nem tudom, miért jó erre ilyen zenét játszani, miért hallgatják ennyien, lehet van valami a vízben. Mások az itteni bandák, más a közönség, minden más, és sokkal közelebb áll hozzám...

Chris: Negyon jó Lengyelország is, de Hollandiában sem volt rossz. Én viszont nagyon szeretnék fellépni Japánban. Annyira messze van és annyira másik világ. Már az is őrület lehet, ha ott vagy, nem még ha zenélsz is. Ezek a távoli helyek szerintem minden európait inspirálnak… Amerikában is jó lenne fellépni. A legrosszabb meg… hm, ott még nem voltunk de nem is akarunk menni… (Röhögés)

Tony: Legkevésbé a stúdióba szeretünk gyakorolni. (Röhögés)

Tudtok-e valami biztatót mondani annak a srácnak az állapotáról, aki az első lemezetek, a Bonk hit Hospitalisation borítóján szerepel? Jól van? Túlélte hogy valaki átdöfte egy bong pipával?

Chris: Ő a gitárosunk, Craig. Most épp nincs itt közöttünk, mert elment sörért, de ő is zenélt velünk a színpadon...

Stony: Az előbb jól volt, remélem még jól van… (Nevetés)

Chris: Fontos volt, hogy saját, eredeti borítót csináljunk. Amikor megöltük a lemezborító kedvéért, szerencsére túlélt még néhány percet és gyorsan megmentettük. (Röhögés)

Stony: Várj, nem Martin van a lemezborítón?

Chris: Nem, az biztos Craig, megismerem a vízipipáját. (Röhögés)

Stony: Oké-oké, én tévedtem...

Chris: Komolyra fordítva a szót, mi akartuk készíteni a borítókat, tudod ezek a klasszikus b-horror mozik alapján, amolyan Tom Savini stílusában. Valódi képek, valóságról, de fikciók. Tehát ezeket magunk készítettük, ami olcsó módszer és vicces munka. Találtunk pár eszközt amiből tudtunk egy torzót készíteni a Bong Hit lemezhez, ezt átszúrtuk egy vízipipával, úgy csináltuk meg a képet mintha Craig lenne az, aki csak odatette a fejét és úgy néz ki, mintha át lenne szúrva...

Tony: Úgy érted az a kép nem is igazi? Azt a kurva… Ti teljesen átvertetek! Ezt nem tudtam... (Röhögés)

Chris: Na jó, kénytelen vagyok elárulni: Minden valóságos. Találtunk egy hullát, ráadtunk egy Metallica-pólót, átszúrtuk egy pipával a mellkasát, Craig odatette a fejét és ennyi.

Stony: Nem úgy volt az. Christ így találtuk holtan. Késztettünk róla egy képet, mint a méjhemesek. Felélesztettük és azóta zombi, csak sminkeli magát. (Röhögés)

Teljesen világos minden! Akkor most áttérnénk az új lemezetekre, ami 2024-ben jelent meg Injuries Are Inevitable címen. Tudjátok még magasabb szintre emelni ezt műfajt?

Tony: Emelni? Nem arról volt szó, hogy itt az alcsony IQ a lényeg?

Chris: Nem is tudom, mit válaszoljak erre a kérdésre...

Stony: Ami biztos, hogy az intelligánciánkat még jobban csökkenteni kell, mert csak azzal lehet megnyerni a közönséget. Nem tudom, ez hogyan lehetséges, de meg kell tenni. Szerintem már most nagyon alacsonyan vagyunk, de még mélyebbre kell menni valahogyan. (Röhögés)

Na és mi a helyzet a szövegekkel? Félve kérdem: Vannak egyáltalán?

Tony: Én megnyertem magamnak a háttérvokálos szerepét négy dalban. Annyit elárulhatok, néhány értelmes szó biztos van...

Stony: Tisztázzuk le, hogy ebben a műfajban az atmoszféra a legfontosabb, az érzés. Nem annyira a szövegek közérthetősége, vagy akár mélysége. De igen, vannak szövegek...

Chris: Van néhány… Még mondat is. (Röhögés)

Stony: Az érzés, a szív és lélek, ez az, amit elsősorban át kell adni a halgatónak. (Röhögés)

Milyen a dalírási módszeretek? Próbaterem?

Chris: Én írom általában a dalokat basszusgitáron, vagyis egy programban, aminek Guitar Pro a neve. Ebben az alkalmazásban, aki nem tudná, számjegyek a hangok megfelelői. Nos, én addig ütögetem be a számokat véletlenszerűen ebbe a szoftverbe, amíg azok nem kezdenek el valami riff szerűségre hasonlítani… (Röhögés)

Stony: Ezek általában úgy szólnak, mint több diszharmonikus dinamikus torzított bikafing erősítőn.

Chris: Gyakorlatilag ez annyit jelnet, rákényszerítek a zenekarra egy csomó lejátszhatatlan riffet, amit amíg nem gyakorolnak be, nem tudunk lejátszani. Ezért születnek meg nehezen a lemezek. (Röhögés) Valójában miután elküldöm a dalvázakat, lesz mindig egy kisebb háború, hogyan szóljon a dal, és amikor ezt nagynehezen megbeszéljük, mindenki begyakorolja, és megpróbáljuk lejátszani a próbateremben is.

Most jut eszembe, van egy dalotok, az I Belive in Dani Filth. Erről Dani tud valamit? Volt rá reakció?

Chris: Dani Filth? Ő meg ki? Ja tudom, az a csávó abból a bandából… (Röhögés) Valójában ő maga osztotta meg a videót minden létező felületén, amikor tudomást szerzett róla, és ezzel csinált nekünk is egy jó reklámot. Tehát, én úgy gondolom őt ez feldobta és örült neki. Egyébként soha nem találkoztam vele és váratlan volt a reakciója...

Stony: Egyáltalán nem zaklattuk őt semmivel, mi csak megcsináltuk azt a dalt és egy olcsó videót hozzá. De jól jött ez a váratlan segítség tőle....

A mondat sajnos be sem lett fejezve. Ismét ránk szóltak a média részlegen, hogy túl hangosak vagyunk. A interjúidőnk lejárt, a zenekarral pedig kint talákoztunk valamivel később. Kérdeztük tőlük, vajon itt várják a következő interjút? Erre ők azt válaszolták, nincs nekik mára több. A legnagyobb jóindulattal figymeztettük őket, hogy tudomásunk szerint még további öt interjú vár rájuk, aminek hallatán eléggé bamba képet vágott mindenki és nekiláttak egy nehéz nap folytatásának, ami a slam death metál szupersztároknak kijár.

Képgaléria: