Álomtérkép

215. NAP

9.00 VARRÓ DANI A SZOMSZÉDBAN

Azt mondják, az egyetemistáknak van a világon a legtöbb idejük. Nos, ki kell hogy ábrándítsalak benneteket, én azt tapasztalom, hogy ez egyáltalán nem igaz.

Általában reggel 8-ra már ott vagyok, és este 9-kor még nem értem haza a Corvinusról, szabadidőmben pedig valahogy mindig újra odakeveredek a közelébe. Így történt ez ma is, ezen a szép március 23-ai napon. Egy alumni találkozó keretében megismerhettem a magyar tehetségprogramok volt résztvevőit és mentorait. Az esemény az egyetem szomszédjában volt, a Budapest Music Centerben. A rengeteg kiemelkedő magyar híresség közül most Varró Dániel költőt, műfordítót emelném ki. A találkozón mindenki választhatott egy mentort, akivel aztán kerekasztal-beszélgetésen vehetett részt, így tízen tudtunk eltölteni egy órát Varró Danival – akihez én kerültem –, és kötetlenül beszélgetni, kérdezni őt bármiről. Rendkívül lenyűgöző, szerény, aranyos és kedves személyiség, aki őszintén beszélt a buktatókról, a negatív kritika visszahúzó hatásairól és személyes tapasztalatairól. A beszélgetést felolvasással kezdte, hatalmas élmény volt így élőben hallani. Ahogy most ezt írom, mintha újra ott lennék, és szavalná a Harminckét éves múltam című önfelköszöntő költeményt:

„Haj, Dani

Nem vagy te már a hajdani!”

És abba belegondoltatok-e már, hogy milyen érzés lehet érettségi tételnek lenni? Ő sem, de mégis megtörtént vele. Mesélt arról, hogy a Facebookon rendszeresen kap olyan üzeneteket, hogy segítse saját magát kidolgozni (mire gondol a költő?), de az is megtörtént, hogy egy bősz, kigyúrt végzős gimnazista elmondta, ha költőnket húzta volna érettségin, akkor ma nem beszélgetne itt velünk. Még szerencse, hogy Petőfi és a többi kolléga már nem kaphat ehhez hasonló szerelmetes leveleket.

Az ilyen közeg mindig nagyon inspiráló, gondolatébresztő és motiváló hatással van az emberre, de ekkor még nem gondoltam, hogy életem egyik legnagyobb álma is tálcán kínálkozik fel a mai napon.

14.00.

Az ismerős, akivel mentem az eseményre, a következő héten indul Thaiföldre egy konferenciára, ahol azt a céget képviseli, ahol dolgozik. Az eredeti terv az volt, hogy hárman mennek, de egyikük végül nem tud menni. A vállalat viszont fizet mindent három emberre, kivéve a repjegyet. Delikvens egyetemi ismerősöm tudta, hogy én annyira meg vagyok háborodva a messzi országért, hogy talán jövőbeli lakhelyemet is ott képzelem el, így hát ebédnél megkérdezte: lenne-e kedvem velük menni. Nem sokat kellett gondolkodnom a válaszon, hiszen a szerencsecsillagom két véletlen egybeeséssel is hozzásegített a döntéshez. Az egyik az volt, hogy az utazás dátuma pont az egyhetes tavaszi szünetre esik, a másik pedig az, hogy a hétvégén még tartott a Quatar Airlines akciója, amivel az oda-vissza utat fele annyiért meg tudtam oldani, mint amennyibe normálisan került volna csak a repjegy egy irányba. Így alakult, hogy néhány nap alatt az utazás előtt tudtam meg, hogy sikerül ezt is valóra váltani.

16.00

Hazaérve, a Quatartól kapott friss és ropogós emailt olvasva, amely a foglalási visszaigazolást tartalmazta, állok Budapesten a kis szobámban, nézem az álomtérképemet vagy más néven álomtáblámat, és azon gondolkodom, hogy milyen hatalmas is ez a nagyvilág.

Egy ilyen álomtérkép elkészítését mindenkinek ajánlom. Nem kell hozzá más mint néhány színes cetli és egy parafatábla. Nekem rengeteget segít, amikor fáradt vagyok, hagynék mindent a fenébe, hajnali kettő van, és reggel óta fel sem keltem az íróasztaltól, de tudom, hogy még sok a tanulnivaló, vagy akkor, amikor éppen csak rossz kedvem van. Emlékeztet arra, hogy miért is csinálok mindent, és hogy addig nem hagyhatom abba, amíg meg nem valósítottam mindent a tábláról.

Ha pedig egy megvalósul, akkor bekerül a színes cetli egy noteszba. Így volt ez nemrég a jogsival is. A kis black notebookot pedig esős, otthon ülős napokon előveszem, és ilyenkor megengedem magamnak, hogy büszke legyek arra, hogy már mi minden magam elé tűzött célt elértem, és hogy jó irányba haladok.