Jogi Kar, te drága!
DAY 61: A TITOK
A büntetőeljárás-jog hamar a kedvenc tantárgyammá vált, habár a professzor asszony
szigorúan tiltja a telefon használatát, rendszeresen visszakéri a tananyagot, valamint tesztet is írat velünk. Az előadásokon való részvétel nem kötelező, én mégis ott vagyok minden egyes csütörtökön kilenctől tizenkettőig. Eddig még egyszer sem bántam meg, hiszen itt tanultam meg a lehető legtöbbet. Pedig még el sem kezdtem igazán tanulni.
Csak most jöttem rá, hogy ennek a hivatásnak mekkora súlya van.
Elpletykálni mások jogi problémáit olyan, mint valaki betegségéről beszélni. Ez most annyit jelent, hogy többet fogok tudni, mint egy falusi vénasszony, aki este hatkor már megy aludni, de lát hajnali háromkor, amint részegen bicegsz haza egy buliból. Az élet innentől kezdve egy nagy titkolózás.
DAY 62: JÓ AZ EGYETEM, JÓT ÁD
Az ember folyamatosan változik. Hogy erre mikor is jöttem rá pontosan? Amikor első évben alig két nappal a vizsga előtt nekiültem a szociológiavizsgára készülni. Egy nap a tanulásra, egy nap az ismétlésre. Ez, mondjuk, elég reális követelmény, amikor a jegyzetnek nincs több mint ötven oldala. Bezzeg annak idején a gimiben!
Középiskolában mindig nagy fejfájást okozott az a negyven oldal tanulnivaló, amit pár hét alatt be kellett vágni. Minden fontos volt, mindent tudni kellett, pedig egy-egy oldalnak alig a fele volt teleírva. A többi vagy lábjegyzet volt, vagy egy túlméretezett kép. A tanulás mellett ott volt még a rengetek házi, az ismételnivaló, a beszámolók, a versenyek. Lehetetlennek tűnt megtanulni negyven oldalt.
Képes voltam heteket szentelni ennek a negyven oldalnak. Hiányzott volna néhány agysejtem? Manapság ötven oldalért le sem ülök. Az legfeljebb két óra munka. Egy kis jóakarattal, ha éppen mindent meg akarok tanulni, három. Ez mutatott rá arra, hogy mennyit változtam a középiskola óta. Ami ötven oldalnál kevesebb, az ma csupán viccnek számít. Szerintem akkor sem lettem volna képtelen több száz oldalt megtanulni tíz nap alatt, a probléma bizonyára abban volt, hogy az iskola egy határt szabott. Negyedévenként ötven oldal volt a követelmény, és senki sem érezte szükségét annak, hogy feszegesse a határait.
Ha ilyen szempontból vizsgáljuk a dolgokat, az egyetem tulajdonképpen elég jó hatással van az emberre. De csakis ilyen szempontból. S amíg nem találok hasonló szempontokat, jobb nem boncolgatni ezt a témát.
DAY 63: A LEGSZEBB RÉMÁLOM
Vannak dolgok, amiket még harmadéves fejjel sem tudok felfogni. Nemegyszer éreztem úgy, korán van még ahhoz, hogy egyes dolgokat megértsek. Itt vannak a kacifántosan megfogalmazott mondatok, amikkel összeráncolt homlokkal nézek farkasszemet.
Nézem a mondatot, az meg visszabámul rám, már szinte röhög, mert egyszerűen nem tudom megemészteni a béranyaság fogalmát. Nem is magával a fogalommal van a baj, hanem a megfogalmazással. „Megrendelni a terhességet.” Ez áll a könyvben, feketén fehéren, kékkel aláhúzva. Sosem gondoltam volna, hogy a terhességről lehet ilyen undorítóan is fogalmazni.
Korán van még ahhoz, hogy egy ilyet lenyeljek, vagy hogy egyáltalán megértsem, hogy mi áll az ilyen megfogalmazás mögött.
Alig vártam, hogy családjoggal foglalkozhassak. Olyan szép tantárgynak tűnt, hisz mi lehetne ártatlanabb egy gyermeknél, szentebb a házasságnál? El sem tudom mondani, hogy milyen hatalmasat tévedtem. Ez a legundorítóbb tantárgy mind közül, pedig hány helyen olvasom különféle bűntettek objektív leírását.
A legrosszabb az egészben, hogy minden, ami ott áll a könyvben, pontról pontra igaz. Pár olvasás után már én is kénytelen vagyok úgy fogalmazni, mint a professzor asszony, aki megírta a könyvet, hiszen a leírtaknak tökéletes értelme van. Az igazság az, ami fájó.
Ez az egyetem meglepetések halmaza. A legvékonyabb könyvet a legnehezebb megtanulni. A legnehezebb tantárgy a legérdekesebb. A legkedvesebb professzor a legszigorúbb, s a legszebbnek ígérkező tantárgy, mondhatni, gyomorforgató. Egy nap talán éppen ez lesz a normális.
