Neked 8? Nekem délután 3.
„ – Halóóóóóó?
– Hallasz?
– Én igen. Te hallasz?
– Igen. Várj . Most nem.
– És most?
– Most igen.
– Mégsem.
– Faszom a netbe!
– Szívem, nőietlen káromkodni.
– Sípszó, sípszó, kifütyülés, sípszó internet. Így jó?
– Tökéletes. És a Skype is helyreállt.
– Nekem 8. Neked?
– Délután 3.
– Sípszó-időeltolódás. Szeretem.
– Legalább van net. Gondolj bele, ha nem lenne, levelezhetnénk.
– Ja, te előbb hazaérnél Malajziából, mint a posta.”
Beszélgetésrészlet nálunk. Igen. Néhány hétre távkapcsolat. Ez van, ha két világjáró, teljesen egyforma világnézetű ember egymásra talál. Kiegészíti a zsák a foltját. Olyanok vagyunk, mint a galambok. Nem. Nem szarunk egymás fejére, hanem egyszer az egyik repül, máskor a másik. Nem ki az ablakon. Hanem általában fapados repülőgép szárnyain. Igazából egyikünknek sem nyolc. De „ha valakit szeretek, akkor a társaságomban, a velem való kapcsolatban szabadabb, mintha egyedül lenne. És én vele szabadabb vagyok, mintha egyedül lennék.” –hogy Feldmár szavaival fejezzem ki magam.
Üdvözlet, virtuális csók, puszi és ölelés a világ másik végéről!
Part 1.
Budapest, Ferihegy, 2016. 10. 15., 12.30
Ez volt az a pillanat, amikor elérkezett a búcsú. Totál optimistán álltam a dolgokhoz. Itt még arra gondoltam, hogy milyen sétagalopp lesz nekem az egyedül töltött idő. Lesz időm mindenre, tudok magammal foglalkozni, vígan és dalolva készülök az emelt szintű érettségikre. Ő pedig szépen körberepül pár országot, és ennyi.
Elkönyveltem, hogy nem lesz semmi baj sem Indiában, ahol nem fog fehér embert látni, kivéve ha tükörbe néz, sem Thaiföldön, ahol majd cápákkal búvárkodik, sem Dubaiban, ahol teljes négy órába és az összes létező közlekedési eszköz használatába fog kerülni a szállás megtalálása. Ez volt az, amire számítottam, de biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Ekkor még nem is gondoltam arra, hogy nemsokára ehhez hasonló mondatokat fogok hallani: „elvették az útlevelem”, „három napja próbálok jegyet venni”, „eltévedtem”, „nem tudom, hol kötök ki holnap”, „sikerült jegyet venni, de huszonhat órás lesz a vonatút” és sorolhatnám tovább ezeket a miniszívroham becézéseket. A miniszívrohamok csak sokszorozódnak. Én aggódom értük. Ő aggódik értem. Azon pedig már csak jót röhögünk, hogy milyen „sétagaloppnak gondoltuk” mi az előttünk álló feladatokat. A „vígan és dalolva” pedig átvált a „minden rendben lesz. Minden rendben lesz. Ugye minden rendben lesz?”-re.
