„Mintha ez az ember nem aludt volna soha”

Fotó: Szerda Zsófi

Így él Pálfi Ervinben a Picasso kalandjai című előadás

A Szabadkai Népszínház Magyar Társulatának 2015/2016-os évad második produkciója a Picasso kalandjai, amely egy horvát rendező, Edvin Liverić munkáját dicséri. A darab rendkívül lendületes, szórakoztató, de az elgondolkodtató mélységekben sem szenved hiányt. Azon túl, hogy bemutatja a híres festő életét, olyan szituációkat vonultat fel, amelyekkel a néző könnyen azonosulni tud. A nagysikerű előadás főszereplője, Pálfi Ervin osztotta meg velünk gondolatait az elé kínált fogalmakról.

Horvát rendezés – Kapcsolat a szétesett Jugoszláviával. Számomra első alkalom. Nagyon tetszett az a temperamentum, amit a horvát alkotók hoztak magukkal. Vehemensen képviselték, amit képviseltek. Tudták, mit akarnak. Biztonságot és önbizalmat adtak nekünk.

Mozgáskultúra – Fontos dolog, sajnos szerintem hiányos eleme az oktatásunknak. Az előadást illetően azt gondolom, hogy az egyik fő kifejezési eszköze a Picassónak, ezért én titokban elkezdtem tornázni, hogy fizikailag helyre rázzam magam. Intenzív az előadás, és nem mindegy, hogy milyen kondícióban van az ember. Egyébként szeretnék több olyan előadást csinálni, ahol feszegethetem a saját határaimat, ami a színpadi mozgást és annak a legkülönbözőbb megnyilvánulási formáit illeti. Legyen az egy sima bécsi keringő, hiszen a mozgás ugyanolyan fontos eleme a színháznak, mint a beszéd, a gesztus, vagy a mimika.

Csíkos trikó – Horvát tengerpart és Éva szardínia. Kár, hogy nem hordok gyakrabban csíkos trikót. Van egy bordó-fekete csíkos trikóm, ami egy halálegyszerű póló, a C&A-ban vettem, Békéscsabán, és olyannyira szeretem, hogy néha abban megyek premierekre is, nem ingben és zakóban.

Temperamentum – Olaszország, mediterrán, Spanyolország, hangos beszéd. Nagyon hiányzik belőlünk, magyarokból. Nem ártana, ha több lenne. Nem lennénk ilyen magunkba fordulók. Könnyebben és egyszerűbben élnénk.

Kedvenc jelenet – Amikor falovacskázok a színpadon. Az jut eszembe róla, amikor látom a gyerekeket, ahogy a kis motorokon mennek, és mindig elkoptatják a cipőjük orrát közben. A szülők meg teljesen fel vannak háborodva, hogy havonta vehetik az új cipőt, mert amikor a kicsik tolják magukat, elkopik a cipőorr. Azt képzelem magamról olyankor, hogy gyerek vagyok. Egy nagyon jó barátomnak, Kucsera Gézának a csemetéi tudnak iszonyatosan száguldani egymás mellett a három motorral, és csodálatos nézni őket, hogy micsoda sebességgel képesek haladni.

Az orvosi vizsgálat hangulata az előadásban – Egyedüllét. Amikor az ember megijed attól, hogy közeleg a vég. Megérzi azt, hogy itt most baj van, és egy pillanatra megkomolyodik minden. Borzasztó nagy hodályt és üres folyosókat képzelek el. Az ember magányosan hal meg.

Eszmecsere a művészetekről – Nagyvonalakban arról van szó, amit a jelenet mutat, de azért picit elrajzolt. Valóban az emberek úgy kommunikálnak a művészetekről vagy bármilyen fontos dologról az életben, hogy a „mi” értelme, az nem más, mint az, hogy „blablabla” és „szófos-szófos-szófos”.

Visszhangok az előadásról – Úgy hallottam, hogy nagyon szeretik az emberek. Üdítő és szórakoztató, emellett van egy finom mondanivalója, de nem sulykol... Abban is biztos vagyok, hogy nem szereti mindenki ezt a műfajt. Bár én nem vagyok az a típus, aki megkérdezi a másikat, hogyhogy tetszett neki az előadás. Ha eljut hozzám a vélemény, akkor eljut, ha nem, akkor nem.

A festészet és Pálfi Ervin – Nagyon hiányos a tudásom és a műveltségem, ami a képzőművészetet illeti. Jovančić Miroslavot – aki zenésztársam, de elsősorban festő – szoktam kérdezgetni, hogy amikor ránéz az ember egy festményre, akkor mely dolgokra kell odafigyelni túl azon, hogy tetszik vagy nem tetszik egy kép. Nem árt, ha ezek a bizonyos kulcsok az ember zsebében vannak, hogy le tudja fordítani a saját nyelvére a képzőművészeti alkotást. A minap körülbelül húsz percig néztem a Berki Viola-kiállítást a Raichle-palotában, de úgy, hogy csak én voltam ott. Közelről és távolról is nézegettem az alkotásokat, nagyon érdekes kifejezési forma. A zene, a színház, vagy az irodalom sokkal közelebb áll hozzám. A képzőművészet számomra kicsit megfoghatatlan műfaj. Vannak festmények, amelyek lenyűgöznek, de nem tudok róluk ódákat zengeni, mert hiányos a szótáram ilyen szempontból.

Picasso eladva! – Vannak olyan tézisek, hogy tulajdonképpen ténylegesen egy bohócnak tartották a képzőművészetben, és állítólag Picasso önmagát is eladta. Pontosan tisztában volt azzal, hogy ezek a kriksz-krakszok – amelyeket az előadás is használ – képértékű művek. Ettől függetlenül csodálom Picasso festészetét, és azt a fajta absztrakciót, amelyet ő hozott be elsőként a festészetbe. Ült az étteremben, és ha mást nem tett, az üres cigarettásdobozokból improvizált egy miniszobrot. Óriási mennyiségű műalkotás hagyta el a kezét. Brandet csináltak belőle, de azt gondolom, megérdemelten lett brand. Egy hatalmas ember volt. Arról viszont már nem tehet, hogy sztárolták, ez nem tőle függött. Jó időben, jó helyen, jót csinált, jó emberek figyeltek fel rá, összeállt neki minden. Csodálatos életútja volt. Nem kellett szegénységben élnie, egész életében azt csinálta, amit szeretett. Azt olvastam róla, hogy az élete végén már nagyon zavarta, hogy ennyire felkapott. A Riviérán élt, és egy idő után már nem szeretett kimozdulni, mert lépten-nyomon leállították. Szerintem a műtermében élte ki magát. Mintha soha nem aludt volna ez az ember. Mindezt relatív jól viselte, hiszen nem lett belőle alkoholista, drogos, nem őrült bele a munkásságába, és nem érdekelte, hogy ki mit gondol róla, ő csak tette a dolgát. Az sem érdekelte, hogy sztárt csináltak belőle. Megszállottan csak a munkájának élt. Az előadásban az egész bohócsága kerül előtérbe. Van egy ember, aki szembetalálja magát egy olyan tényezővel, amit nem akart, de ha már ott van, akkor megpróbál abban élni. Az én karakterem megformálásának szempontjából az egyik kulcsszó a naivitás és gyermetegség. Mindig minden pillanatban mindenre rácsodálkozni, mint egy három-négy éves gyerek.