New York Budapesten

Z.-nek

Mióta Karinthy leöntötte tintával a szürke kanapét, megtiltották a pincéreknek, hogy tintát és tollat adjanak az íróknak. Pedig a pazar New Yorkban a régi szép időkben kitisztították a cipődet, kivasalták a ruhádat, késő este is megborotváltak, lenyírták a hajad, levágták a körmöd. A kávéház műhely és íróasztal volt, balsorsban lakás és éjjeli szállás is, hiszen az íróknak hajnaltól hajnalig nem kellett belőle kimozdulniuk. „A régi New York, barokk gőgjével, az új magyar irodalom fellegvára volt, Osváttal, felvonóhidakkal, bástyákkal, lándzsás kritikusokkal s a jótékony Gyula főpincérrel, aki felírta a kis »irodalmi imbiszt«, és visszaadott olyan tízesből is, melyet nem nyújtott át fizetéskor a vendég. El tudod képzelni Adyt az eszpresszóban, amint éppen a jövőbe lát és kétségbeesik, vagy Osvátot, amint ítéletet hirdet egy kézirat felett a sarokasztalnál, vagy Kosztolányit, amint éppen belép, révedező, zöld pillantással, s keresi Karinthyt, mert eszébe jutott egy kecskerím?” – írja Tersánszky. „Mindehhez kávéház kellett”, amelynek a karzatán született meg a Pál utcai fiúk története is. Olyan legendák ültek itt, talán pont itt, talán pont ennél az asztalnál, és talán pont így itták a kávéjukat, mint ahogy én most, mint Babits Mihály, Móricz Zsigmond, Gárdonyi Géza, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Illyés Gyula, Weöres Sándor.

Átitat az irodalom, meg a divatlapokból kilépett turisták külföldi beszéde. Tíz perce ülünk itt, a Boscolo csoport által újjáépített patinás épületben, melyet 2011-ben a világ legszebb kávéházának kiáltottak ki. Angol, francia, olasz beszédet hallottam a mellettünk lévő asztalok felől. Nem azért, mert hallgatózok. Csak na... jó a megfigyelőképességem. Például megfigyeltem azt is, hogy a magyar ember nem kíváncsi a saját történelmére, pedig ott van az utcája sarkán, vagy egy-két megállóval odébb, miközben mások több ezer kilométert utaznak, hogy lássák. Talán a pincér tud magyarul. Kávét? Kávét.

Az ember lelke nem a kávéra vágyik, s nem is a kávéházra. Az ember barátra vágyik. A kávé csak jó ürügy.

De ez nem kávéval, hanem egy tequilával kezdődött, anno áprilisban, egy végigkáemvézett nap ünneplésbe torkollott estéjén. Na jó, lehet, hogy egy kicsit több volt az egy tequilánál. Egyszerre csak egy volt. Szemeztem a becsei toronyórával a Panorama nevű szórakozóhely tetején, amikor hirtelen odalépett a társaságom asztalához egy öltönyös, elég nagyképűnek tűnő idegen, és egy „Van hamutálca az asztalotokon?” kérdéssel örök barátság vette kezdetét.

Azt hinnéd, volt. Pedig nem.

Így válaszoltam neki szemtelenül:

„Nincs, itt a poharam, hamuzz abba, úgyis már megittam, de csak ha fizetsz egy tequilát.”

Még azt is hozzátettem a büszkeségtől dagadva, csak hogy tudja, kivel van dolga, hogy első lettem KMV-n.

„Ha első lettél, akkor valószínűleg az én könyvemet kaptad.”

Ha fel tudtam volna kelni a székből, bizony leugrok a szép, panoramás kilátás tetejéről. Mindenkinek vannak alkoholos sztorijai, és mindenki elhatározza egy-egy eset után, hogy nem iszik többet, de ez! Túlment minden határon. Ott, abban a pillanatban kijózanodtam, és tárcsáztam az ördögöt, hogy most már vihet a tisztítótűzbe.

A másnap(osság) ideje alatt a fb nevű csudaoldalon üzenetet írt nekem az illető, és megkért, hogy küldjem el a nyertes novellát. Azóta napi szinten beszélünk. Most pedig itt ülünk a New Yorkban, és arról fantáziálok, hogy egyszer majd mi is említésre méltó nevek leszünk a kávéházról szóló cikkek bevezető részeiben.