Ismerős idegen

Szokásom bámulni a busz ablakából. Na de kinek nem? Úgy zavartalanul, csak nézni. Az utcát, a fákat, a rengeteg, ordítóan magas épületet és a számtalan csendet szüntető mechanizmust, amit az átlagember járműveknek hív. De ezeken kívül az utca emberén elmélkedek legtöbbet. Ha még a „zenecsináló” kütyü is a fülemben van, abszolút egy giccsesen romantikus filmben érzem magam. Ettől eltekintve, ilyenkor tényleg gondolkodom.

Valaki, már-már nevetséges büszkeséggel, elhordott, sáros cipőben, felszegett állal robog végig a járdán. Öt másodperc alatt hat embert kikerülve. Mintha az ő elintéznivalója túl releváns lenne, és mintha minden élőlény akadályozná napi terveinek megvalósítását. Egy pökhendi harmincas. De lehet, csak álarc, csak látszat. Lehet, hogy így leplezi a gyötrelmet. Nem tudhatjuk, senki sem tudhatja.

A félelem nyomora egy arcon. A legidősebb illető a tömeges, szürke utcán. Mély ráncokkal barázdált tekintet. Túl közelről látom. Szinte rikít a kék szeme, és rémülten követi egy kóbor kutya járását. De nem tőle fél. Retteg a holnaptól, a keserves jövőtől, mert egyedül van. Senkije sincs, hosszú ideje már, bánatosan törődött bele. Korántsem tűnik hajléktalannak, de ebben a pillanatban jobban sajnálom, mint bármely szegény sorsú embert valaha. Hűség és hiányérzet árad már csak lágyan pislákoló aurájából és minden gyenge mozdulatából.

Egy kanyar, aztán hirtelen még egy. Majdnem én is elestem, úgy, mint Petőfi a segesvári csatában. Fiatalon, de büszkén.

Figyelemreméltó. Egy ember, aki gazdagságának minden fillérét magára öltötte. Magas, fiatal és feltételezhetően szörnyen sikeres. Hófehér szőrmekabátban, fekete bőrkesztyűben. Rajta egy masni. Színvonalasan öltözött, igényes nő. De a masnis kesztyűt választotta, gyermek lelkének egy töredéke. Alázatosan lépked magas sarkú csizmájában, mintha értékelné a Föld minden négyzetcentiméterét, és hálás lenne. Hirtelen széles mosollyal intett valakinek, kárminvörös rúzzsal a száján, amitől még ellenállhatatlanabbnak tűnt. Majd eltökélten befordult egy üzletbe.

Azóta is „pompásan buszozunk”.

Tovább haladva: egy óriás. Karjainak fesztávolsága vagy két méter. Határozott mozgás, félelmetes megjelenés. Az a fajta ember, akiről ha azt hiszed, elvesztetted a tömegben, szétnézel, és a másodperc töredéke alatt rájössz, hogy valójában nem is. Mosolyog, és telefonál. Ő a makulátlan példája „a látszat néha csal” jól kitalált közhelynek. Ha szembekerülnék vele, nyilván az első pillanat után földbe gyökerezne a lábam. Kétségbeesésemben nem tudnék megszólalni sem. Ha azonban ő megtenné, a hirtelen jött meglepetés szakaszos mámorában menten átölelném. Már szállok le a buszról. Rózsaszín kabátocskában egy szőke, fonott hajú, apró teremtmény rohan felé. Kezdek pánikba esni, amikor leteszi a telefont, majd a boldog édesapa felkapja, és a levegőbe emeli kislányát.

– Te pehelysúlyú világbajnok! – csak ennyit hallottam.

Sétálva nézelődök, és kotrom át magam a tömegen. Az összes ember, mint egy ismerős idegen, olyan, akit csak észre kell vennem. És ha akarom, megírom az életét.