A Brutal Assault továbbra is Európa legjobb és legnagyobb extrém metálzenei rendezvénye – 2. rész

Általában két dolgot kérdeznek tőlem az emberek a Brutal Assaulttal kapcsolatban. Mennyire fáj ez anyagilag? Miért nem untunk még rá? A pénzügyek tekintetében még mindig jutányosabb sok más rendezvénynél. Ráunni meg nem lehet, mert jól működik, és ezzel együtt folyamatosan fejlődik, változik.

A vendégek ellátása színvonalasabb, mint a legtöbb fesztiválon. Az ott dolgozó pultosok mosolyogva végzik a munkájukat, közvetlenebbek, kedvesebbek, pörögnek, nem látszik rajtuk soha bosszúság (…és még soha nem számoltak fel nekem el nem fogyasztott italokat). Ilyen körülmények között mindenki jobban szeret költekezni.

Pedig az árak elsőre magasaknak tűnnek. Fél liter sör átszámolva 300–500 dinár között mozog. Igen, ennek valóban van ára. De ha belegondolunk, hogy az egyik hazai fesztiválon 4 deciliter rosszul csapolt kanális ízű sört kaptunk 500 dinárért, akkor már nem is tűnik olyan drágának. Ételt 800–1400 dinár közötti áron vásárolhatunk, de ez bőséges, jóízű és igen sok számunkra nem tipikus étellel is találkozhatunk (például savanyított sült kolbász üvegben, kemencés csülök, keleti ételek, cseh specialitások).

A rendezvényen természetesen bármennyi pénzt elkölthetünk, és ez egyáltalán nem nehéz. A metálkultúra különféle kellékei között szinte elveszünk. Műkoponyák, csuklóvédők, pólók, férfi-női ruházat, de tudunk tetováltatni is, és jelen vannak a lemezkiadók, forgalmazók is.

A fesztivál évek óta helyet ad a különféle dark art tárlatoknak, ahol adott képzőművészek grafikáit, festményeit, szobrait tekinthetjük meg. Emellett az egész rendezvényhez minden évben külön dekorációt készítenek. Gyakorlatilag nincs olyan szeglete az erődítménynek, ami nem tartogat valami izgalmasat. A katakombák sem maradnak kihasználatlanul. Itt rejtették el Lemmy szentélyét, de egy képzőművészeti kiállítást is megtekinthettünk, amelynek témája idén a temetkezési szokások bemutatása volt. Szintén az alsóvároshoz köthető a Pit of Doom elnevezésű horror alagút, ahol szörnymaszkokba bújt statiszták hívnak minket kalandra és ijesztgetik a kíváncsiskodókat.

Akinek ez nem elég ijesztgetés, elmehet a Horror Cinemába (itt az idén is bemutattak egy hazai filmet, ezúttal a Ničija zemlja című háborús alkotást), ahol többnyire horror filmeket vetítenek egész nap, de gyakran pihenőnek is kiválónak bizonyul a helyszín. Erre egyébként nagyon jó a vele szemben álló KAL színpad is, ahol ambient, gothic, dark folk, hajnalban pedig akár agrotech zenét hallgathattunk, de le is heveredhetünk aludni valamelyik ágyra (amelyek általában foglaltak).

Aki pedig szeretne egy kis ingyen sértegetést, elmehet pofán dobatni magát gumihallal, vagy hegeszteni tanulni, mindezt az évek óta jelenlévő Convoy (korábban Junk City volt a nevük) társulatnál. A posztapokaliptikus világrendet hirdető, roncsokból várost és gépeket alkotó társaságnál egész napos programok vannak. Ezek között találunk konkrét műhelymunkákat, de vetélkedőket és játékokat is. A legkonszolidáltabb vetélkedő egyébként az erőspaprika-evő verseny volt, de metálbirkózást is láthatott, aki korán kelt.

JÓ ÉS KEVÉSBÉ JÓ FELLÉPÉSEK

Szintén gyakori kérdés, hogyan lehet ezt bírni napokig. Hát, kérem, nem kell egész nap inni. Egyébként is, bármennyire jók a sörök és bőséges a választék, pár nap után az ember fülén folyik ki az árpa nedű. A változatos gyümölcslékínálat jó alternatívát biztosít az ital csábításával szemben. Mi is ilyeneket fogyasztunk, amikor a korai koncerteket nézzük. Mint például az osztrák Insanity Alert, ALf-gyilkos corossover zenéjét péntek délelőtt. A thrash és punk kombinációja soha nem volt a kedvencem, de ők akkora bulit csaptak a korai órákban, hogy nehezen lehetett megállni tánc nélkül.

Aztán volt, ami nem volt annyira jó, vagy én süketülök. Néhány koncertet iszonyúan túlhangosítottak. A kanadai Kataklysm fellépésén képtelen voltam kibírni a hangerőt, de a napok folyamán több ilyen ingerküszöb feletti hangerő volt.

A nap egyik nagy meglepetése számomra egyébként a Zeal and Ardor koncertje volt. Bevallom, néhány YouTube videó alapján nem is értettem mi ebbe a metál, ám az élő fellépés alatt teljesen meggyőztek. A zenekar black metal alapra sok gospel dallamot tesz, de persze van pár igen kommerszebb daluk is. Na, ezeket hallottam én. A fellépés viszont nagyon profi és érdekfeszítő volt.

Aztán vannak, amik alapból jók. Ilyen a floridai death metal, mára viszont egyre inkább belassult Obituary koncertjei. Nagyságukat tökéletesen bizonyítja, hogy a repertoár 10 százaléka állt a kedvenc dalaimból, ennek ellenére a koncert mesteri volt. Ezzel szemben a Perturbator teljesen hidegen hagyott. Nem értem, miért érdekes az, ha egy jóképű francia metálos fickó diszkózenét enged a nagyszínpadon.

Kifejezetten sajnálatos volt, hogy a New York-i Overkill lemondta a fellépést. Helyükre az S.D.I. került, amely néhány éve ismét aktív. A koncert kissé hidegen hagyott, és őszintén sajnálom, hogy a nézőszámot tekintve sokan mások is így voltak vele. Van pár jó daluk, de amit ők csinálnak, nekem csak stílusgyakorlatnak tűnik. Ennek ellenére klubban sokkal jobban megállják a helyüket, mint egy ekkora színpadon. Az is megeshet, hogy a cseh oriental black metal Cult of Fire vonzotta el az embereket a helyszínről. Tapasztaltam már ezt-azt, de kígyóban ülő black metal koncertet indiai atmoszférával díszítve még nem. A túlvilági-keleties dallamok szépen kapcsolódtak egymásba, és igazán hangulatos volt a koncert.

Ami nem igazán volt jó, azt talán a Gorgoroth fellépése volt. Őket is láttam párszor, de ez most nagyon üres és halvány volt. A legendának csak nyoma volt ezen a koncerten.

EGY HOSSZÚ NAP ÉJSZAKÁJA

Táborunkban folyamatosan három nyelven ment a karattyolás. Valószínűleg éppen a szerb nyelv szűrődhetett ki, amikor három atomrészeg metalista beesett hozzánk. Mint kiderült, szlovének, és megkívánták a pálinkánkat. Bátran kértek. Majd megszólalt a bánáti erősítés:

– Annak idején elsőként léptetek le Jugoszláviából, most meg kell a pálinkák, mi? – kaptak egy igen meglepő választ.

Persze ez is csak vicc. Kaptak pálinkát, felmásztak egy fára, majd megköszönték a vendéglátást, kijelentették, a műsor véget ér, minden poént kilőttek, mennek tovább.

Így megy ez. Barátkozol, ismerkedsz, és nem kell félni, hogy valaki besértődik, hőbörög valamin, idegesíti valami. Itt tényleg toleránsak az emberek, kíváncsiak egymásra, nagyjából mindenki egy húron pendül, és mindennek röhögés a vége, nem pedig számonkérdés és asztalcsapkodás (mert voltam én már fene nagy toleráns fesztiválon is).

Egyébként, jóval több fellépésbe néztünk bele, és voltunk ott, mint amit itt megemlítek. Az ember kíváncsi mindenre, mi is. Láttuk a Sijjin, Mork, Grave Miasma, Dödsirt, Konvent, Sacramentum, Gatecreeper, Miasmatic Necrosis fellépését is, sőt valószínűleg még többet is, de mindenről beszámolni lehetetlen. Ezeket a bandákat mi is azóta emésztjük, hallgatjuk, mert a rendezvény előtt legtöbbjükről azt sem tudtuk, léteznek-e. Aztán van, akinek a koncertjét régóta tervezem megnézni. Ilyen volt a Downset. Életembe nem ültem le hallgatni ezt a legendás hardcore bandát, de szívem sem volt otthagyni. Maradtam és élveztem. Aztán megnéztem a Terror koncertjét, amit legalább háromszor láttam már, de soha nem hallgattam. De ha valami jó, akkor jó.

A rendezvény egyik legjobban várt fellépése a floridai Deicide koncertje volt, mert egyrészt hatásuk megkérdőjelezhetetlen, másrészt a homlokába égetett fordított kereszttel hörgő Glen Bentont minden metálos látni akarja legalább egyszer az életben (oké, Beast in Black, Black Veil Birds, Asking Alexanda rajongók és társaik most kíméljenek). Bentonnak még most is olyan pusztító hangja van, hogy mellette minden death metal frontember viccnek tűnik. Nem gondoltam volna, de ez egy tök hiteles fellépés lett, eleinte kissé gyengélkedő hangzással, sok klasszikus dallal (a 27 perces Legion lemez volt az alap koncepció) és egy mosoly nélkül.

Ezt követően a Napalm Death kész viccnek tűnt a nagyon fontoskodó Barney-val, aki két dal között folyamatosan kiállt valakinek a jogaiért. Ez már régen punk, és nem metál. Persze a koncert teljesen profi volt, csak Bentonék vitték a koronát. Nem is értettem, miért kellett Barney korábbi bandáját Benedictiont áttenni a fesztivál másik felébe. Na, de legalább sétáltunk még egyet (állítólag átlagban napi tíz kilométert gyalogoltunk a rendezvényen oda-vissza).

Nem tudom, miért, de nem igazán vártam semmi különöst az angol ős death metal zenekartól, ennek ellenére az egyik leghangulatosabb és legpozitívabb koncert volt a rendezvényen. A közönség és a zenekar is nagyon jó hangulatban volt. Egy dal erejéig Dave Hunt (az Anaal Nathrakh frontembere, aki két Benediction lemezen is énekel) is csatlakozott egykori társaihoz. A koncert rövidnek tűnt és sok dal hiányzott, mégis telítetten távozott mindenki. Az utánuk következő, de nagyszínpadon fellépő svéd Hypocrisy ismét csak egy teltházas buli volt. A zenekar maximálisan professzionális volt, ám számomra túl sok középtempós lebegéssel, kevés death metallal.

Ezt követően villámcsapásként ért bennünket a francia Horskh koncertje. Azt hittem, több meglepetés nem lesz aznapra, de az az industrial őrület, amit ők vezettek le egy gitár, sampler, ének, dob segítségével, az hihetetlen volt. Az intenzitástól az Octagon körüli falak szinte megremegtek, a közönség végig tombolt, a zenészek szétszedték a színpadot. Ezután igen becsületesnek, ugyanakkor haloványnak tűnt az Aura Noir thrash metalja, amit a Marduk sem tudott már felemelni. A Health zárókoncertjét nem is értettem, de egy ilyen nap után, amely tízkor kezdődik, legalább 20 zenekaron át vezet, hajnali háromkor nem kell csodát várni.

Tehát valahogy így. Az idei is egy nagyon jó fesztivál volt, mint mindegyik. A színek összetétele különbözik, a minőség nem. A vasárnapi ébredés általában mindig lehúzó, kapkodós, nehézkes. Szerencsére az előző napok hangulata még sokáig kísér bennünket, emiatt pedig az utazás szórakoztatóbb, a búcsú könnyebb, ám a várakozást a jövő évi rendezvényre semmi sem tudja enyhíteni.

Fotók: Győri Norbert

(Vége)

Képgaléria: