Helmet koncerten jártunk Budapesten

Rég esett meg velem, hogy amint odaérek egy koncertre, és belépek a terembe, rámomlik a zene. Alig tudtam magam összeszedni szombaton este a budapesti Analog Music Hall-ban. A hirtelen megilletődöttség viszont gyorsan elpárolgott, mert a zenéből áradó adrenalin erősebbnek bizonyult minden más érzelemnél. Az 1992-es Meantime lemez, Role Model című záró dala alaposan fejbe vágta a teremben összegyűlt Helmet rajongókat este nyolc óra egy perckor. Valószínűleg nem én voltam az egyetlen, aki rögtön meg is feledkezett az éjszakában kóborló farkasordító hidegről. Ezzel a nyitással nem is igazán lehetett melléfogni. Következett az Ironhead, Give It, majd a kissé dallamosabb Holiday az utolsó lemezről.

Ennek ellenére az intenzitás nem adott lejjebb. Elégedetten bólogató fejek vettek körbe az elsötétült teremben, ahol pont annyian voltak, amennyien kényelmesen befértek. Ez azért nem egy nagy szám a terem méretéből kifolyólag, de aki ott volt, az biztos azért jött, mert sokat jelentett számára valamikor ez banda. Divatról itt már rég nem lehet beszélni, mert a Page Hamilton által vezetett, feloszlatott, majd újraélesztett zenekar rég maga mögött hagyta azokat az éveket, amikor még „menő” volt őket hallgatni.

A New York-i eredetű zenekar annak idején alaposan kiverte a biztosítékot minden konzervatív hardcore és metál rajongónál. Bevallom, régen még nálam is. A Helmet mindig szokatlan zenei világban mozgott, a közönség összetétele ennek köszönhetően napjainkban is sokszínű. Ami közös volt az egybegyűltekben, hogy ugyanakkora lelkesedéssel fogadták az olyan régi közönségkedvenceket mint a Better, Rollo, Milquetoast, Renovation, mint a legutóbbi Left lemez dalait.

Nagyon jól felépített repertoárral állt elő a zenekar ezen a november végi szombat estén, amivel mindenki elégedett lehetett. Az együttes tagjai nagyon jó formában voltak, és nagyon hiteles volt az egész fellépés. Hamilton, akinek interjúit elolvasva rájövünk, valóban Budapest az egyik kedvenc városa, ezúttal is nagyon jó házigazda volt. Sugárzott belőle az energia, a jókedv, remek poénokat mondott és nem vitte túlzásba a felesleges dumát.

A közönség kissé lassabban oldódott, de a koncert előrehaladtával minden jelenlévő egyre inkább otthon érezte magát. Talán más lett volna egy előzenekarral, de így legalább egy igen vaskos dalcsokrot kaptunk, ami feledtet bármilyen hiányérzetet. Aztán amikor előkerült a huszadik dal körül a Wilma's Rainbow, már lehetett tudni, a visszaszámlálás megkezdődött. A zenekar le is vonult a színpadról, és következett volna a visszataps.

Értem én, hogy mindenki tudja, úgyis visszajön az együttes és úgyis lejátssza a még kötelező dalokat, de azért lehetett volna ezt nagyobb lelkesedéssel is csinálni. Szinte elvesztem, hogy akkor most itt alig páran visszázunk, pedig az előbb meg még mosh-ban dühöngtek az emberek?

Nos, a banda a viszonylag csekély hangerejű visszakérés ellenére (természetesen most is volt „akelázás”, „ossziánozás” – sajnos nekem ilyenkor meghal a humorérzékem) minden sértettség nélkül mosolyogva jött vissza. Ezután sikeresen hevítették a hangulatot addig a pontig amikor már mindenki nyugodt szívvel indulhatott haza. Akárcsak az egész repertoár, úgy a visszatérő blokk is kiválóan volt felépítve. A kezdő Speechless tökéletesen készítette fel a közönséget az Unsungra, hogy mindenki jól kirázza magából a heti stresszt és egyéb negatív energiát. Egy leheletnyi pihenés volt a Just Another Victim feldolgozásra (de a Symptom of the Universe sem jött volna rosszul), hogy a Crisis Kingnél tovább folytatódjon a terápia. Az In the Meantime sem véletlenül maradt a végére, mert még egyszer kiüvöltötte lelkét a zenekar a közönséggel együtt.

Viszont valami meglepett. A Helmet valamikor igazán nagy névnek számított, igaz, ennek már lassan 30 éve. Zenéjük ma is frissen hat és temérdek zenekar hivatkozik rájuk. Ennek ellenére az egész egy amolyan generációs koncert volt. Azok voltak ott, akik annak idején hallgatták őket, meg maximum tíz új arc.

Ezt figyeltem, miközben tolongás közben ismét a hidegben találtam magam a villamos után kóborolva a ködös éjben. Nagyjából olyan érzésem volt, mint amikor leszállok egy kényelmes gyorsvonatról, és át kell szállnom egy lovaskocsira, ráadásul télen, Polanski Dance of the Vampires filmjének hangulatában.