FELNŐTTÉ VÁLÁS

Nem tudnám pontosan meghatározni mikor, illetve mitől váltam felnőtté. De azt hiszem, hogy már nemcsak nagykorú vagyok, hanem felnőtt is. Hogy ez hogy történhetett...? Hol lehet reklamálni? A gyártó szerint (muter), ennek így kell lennie.

A pontos pillanat meghatározásával talán az a baj, hogy túlkomplikálom a dolgokat. Egyszer egy gyerek pikk-pakk megmagyarázta, hogy miért vagyok felnőtt. Mert nem szeretem a tejet. De a pálinkát azért igen. Szegény ártatlan kis lélek ezt még nem tudhatja, hiszen bizonyára még nem hallott az istenek italáról. De majd fog. Én meg nem sejtettem, hogy a válasz, amit keresek, ilyen egyszerű. Ennyi. A tejtől függ, hogy valaki felnőtt, vagy sem. Másrészt viszont azt fel tudnám vázolni, hogy mi az előnye annak, hogy valakit felnőttnek titulálnak. Na, minden bizonnyal nem a számlafizetés az, hanem az a szabadság, amit igenis meg lehet találni a munka és a kötelezettségek fojtogató kezei között. Ez a szabadság nálam sok mindenben megnyilvánul, de most csak azt emelném ki, hogy engem már senki nem fog megszólni, megdorgálni vagy akár furcsán nézni rám, amiért este tíz után a saját konyhámban nekiállok krumplit sütni vagy éppen hajnali háromkor esek neki a mélyhűtő tartalmának. Sütöttem én már tortát is éjnek idején. Sőt, olyankor még a kalóriák is alszanak, és ez az egész elfogadható és megengedett. Ha pedig engem kérdeznek, akkor még ajánlott is.

El kellett költöznöm Pestre ahhoz, hogy rájöjjek néhány dologra így felnőtt fejjel. Az egyik ilyen dolog, amire rájöttem az az volt, hogy hatalmas hibát vétettem akkor, amikor felköltöztem Pestre.

NEM SAJNÁLOD?

Ezt érdezte immár sokadik alkalommal az egyik korosodó szomszédom, aki sietett nekem ajtót nyitni, amikor látta, hogy segítek az idős kutyámnak felmenni a lépcsőn séta után. Ez van. Ez már csak a korral jár. Kedvesen csak ennyit sikerült kimondanom, de már kezdett érlelődni bennem egy másfajta válasz, amit kétségtelenül kimondtam volna egy rossz napomon. Csak végignéztem a nyilván nem a harmincas éveiben járó szomszédon, aki hasonló gondokkal küzdhetett, mint a kutyám. Őszinte válaszomat magamban ordítva osztottam meg vele, miközben pislogás nélkül álltam a tekintetét. Asszonyom, maga sem szalad már. Ahogy elnézem a fogai sem igaziak, hanem protézise van, nem igaz? Biztosan fájnak az izületei és érzi, ha jön az időjárásváltozás, a hideg- és a melegfront meg az eső. Biztosan látott már jobb napokat is, ennek ellenére mégsem altatjuk el magát és helyezzük örök nyugalomra. Akkor a kutyával miért tenném ezt?

Az emberek néha egyszerűen nem akarják látni a dolgok másik oldalát. Pedig az éremnek is két oldala van. Engem csak az érdekel, hogy hogyan lett belőlem ilyen jól nevelt gyerek, amikor szívem szerint minden gondolatomat hangosan, sőt üvöltve vágtam volna az asszonyság fejéhez. És akkor azt hiszem repkedtek volna a lóf*szok. Megértem én, hogy ő nem akart semmi rosszat, csupán segíteni akart. De néha a legnagyobb segítség az, hogyha senki nem segít. És csak hallgat.

AZ ELSŐ NYARAM PESTEN

Valójában jártam én már nyáron Pesten (elvileg), és nem most láttam először megmártózni a várost a nyári napsütésben és turistarengetegben. Viszont amióta életvitelszerűen tartózkodom a fővárosban, ez lett volna az első. S hogy hogyan is telt? Leléptem, méghozzá sietősen.

ZABSZEM VAN A FENEKÉBEN

Tudjuk, hogy mit is jelent ez? Röviden annyit, nyugtalan és nem tud a fenekén maradni az illető. De kérdem én, ki akar nyáron a forróságban a légkondi nélküli, tiszta beton lakásban ücsörögni? Mert én ugyan nem. Úgy döntöttem, hogy kiskutyáimmal nyakamba veszem a világot. Persze, ez a világ jócskán korlátozott volt, nemcsak Európára, hanem csupán a környező országokra. Jött is nem egyszer a kérdés, hogy csak így, egyedül? Nem magányos? Dehogy is! Egy, hogy ott van a számtalan személyiségem, akikkel mindig jól szórakozom, kettő, rengeteg emberrel ismerkedem meg útközben. És van egy harmadik dolog, ami valljuk be, talán a legjobb, teljes torokból ordítva énekelgethetek a kocsiban, és senki sem idegesít. Amúgy meg a kutyáim is jöttek velem.

Egyedül lenni nem ugyanaz, mint magányosnak lenni. Csak a gyáva ember az, aki nem mer egyedül maradni, megküzdeni a saját gondolataival. De annak a lehetőségét sem zárnám ki, hogy én voltam a gyáva, aki megrémültem attól, hogy valakivel majd kompromisszumot kell kötni, ne adj isten még illeszkedni is kell.

Egyik este még a munka után rohantam találkozni az ismerősökkel, hogy sétáljunk valahol a városban, aztán éjszaka terveztem, másnap meg már egy másik országból posztoltam. Persze, a dolgoknak volt sok hátránya is. Órákat kellett utazni, ami fájós lábbal a melegben nem éppen a legideálisabb, emellett még sajnos a benzin sem volt ingyen. Habár így visszagondolva, a maihoz viszonyítva nevetséges az az ár, amit akkor elkértek az üzemanyagért, amit akkor sokalltam... De az élmények pénzbe kerülnek. Nem arról akarok mesélni az embereknek, hogy hogyan ültem nyáron a lakásban, Pesten. Az úgy nem nagy szó, ha az ember ott él télen, nyáron. Azt akarom elmesélni, hogyan hallgattam a víz hullámzását a Fertő-tó közepén teljesen egyedül. S arra a történetre én is sokkal kíváncsibb lennék.

MÁSNAK PERSZE AKADTAK GONDJAI AZ ÉN ÉLETVITELEMMEL

Igen, nyugodtan lehet mondani, hogy a kutyák mindig a seggemben vannak. Hogy állandóan jönnek utánam, és egy percre sem válunk meg egymástól. Hadd mondjak azért valamit. Én egy nyár alatt kutyástul átléptem öt ország határát. Ti drágáim, akiknek se kuytája, se macskája, csak a nagy pofája, ti hova mentetek? Az idegeimre. Pedig mehettetek volna a Balcsira. Szóval, ha nem tetszik az, ahogyan én élem az életemet, akkor te ne éld úgy a tiedet. Én senki fejéhez nem tartottam pisztolyt.

A BÁTORSÁG EGY PONTON TÚL MÁR ŐRÜLTSÉG

Bátran, hosszas gondolkodás után, valamilyen szinten mégis meggondolatlanul vágtam neki a nagy utazásnak, az aktuális őrültségnek, amiből ugyan nem akartam engedni. Semmit sem bíztam a véletlenre, mégis sikerült valami spontaneitást belecsempésznem az utazásba.

A szülinapomon kezdődött a dolog. Munka után felöltöttem a fekete kisruhámat és beültem a Gerbeaud-ba, ahogyan azt meg is ígértem magamnak, amikor hónapokkal ezelőtt egy felfedezőutamon teljesen véletlenül megleltem, hogy hol is van. Mintha ezt amúgy nem lehetett volna kiguglizni.

Kiválasztottam egy szimpatikus asztal szimpatikus irányba néző szimpatikus székét. Rendeltem egy pezsgőt és egy szelet dobostortát. Az én válogatós fejemnek pont az kellett, amit akár magam is meg tudnék csinálni otthon. Nem mondanám, hogy ez kellett, de ez volt az egyetlen dolog, amit szerettem, pontosabban hajlandó voltam megenni a listán szereplő ínyencségek közül. Az itallapon több dolog nyerte el a tetszésem. Tortát illetően viszont válogatós vagyok.

Egyedül érkeztem, és az ét-/itallapra rá sem nézve csicseregtem a pincérnek, hogy mi esne most jól az én pici lelkemnek. Tökéletes francia kiejtéssel kértem az italom, a dobostortával viszont szerencsére már nem akadtak nehézségek.

Mit is mondhatnék, élni tudni kell. A legnagyobb lelki nyugalommal ültem az asztalnál, kortyolgattam a pezsgőmet, és tudtam, hogy nekem senkire sincs szükségem abban a percben. Anyám engem teljesnek szült, nem éreztem szükségét annak, hogy egy Instagram sztori miatt megbolygassam a lelki nyugalmam. Szinte biztos voltam benne, hogy ha valaki csatlakozik hozzám, az csak elrontani tudná a napomat, az én tökéletesre sikeredett ünneplésemet. Válaszoltam a szülinapi köszöntőkre, végigmértem a turistákat, majdnem a pincér kezére csaptam amiért el akarta vinni a tányéron maradt legszebb falatot, a cukrot, és figyeltem a rohanó világot, míg az én kis buborékomban állt az idő. Röviden úgy tudnám körülírni azt a pillanatot, hogy gondfeledten élveztem az életet. Egy kicsit távol állt tőlem normális esetben ez az egyedül csücsülgetős pezsgőzés, viszont abban a pillanatban ez volt a számomra a legmegfelelőbb. Habzsoltam a tortát meg az életet.

(Folytatjuk)