Döntéseinkről

Folyamatosan választásoknak vagyunk kitéve: szoknyát vagy nadrágot vegyek föl, lekváros kenyeret vagy tükörtojást reggelizzek, melyik útvonalon induljak el, áthajtsak-e a sárgán, csaljak-e a játékban, mire költsem a fizetésemet. Néha megtehetjük, hogy döntés helyett egyszerűen csak kivárunk, aztán ahogy az események alakulnak, úgy sodródunk velük. Nem föltétlenül rossz dolog ez, de a felelősség akkor is a miénk, hiszen mi döntöttünk – még akkor is, ha a döntésünk az volt, hogy nem döntünk. Tehát még akkor is választunk, amikor pedig nem is.

Még csak az se nagyon segít, ha megkérünk valakit, döntsön helyettünk. Tanácsot kérni persze lehet, de nem szabad elfelejteni, hogy a döntés felelőssége akkor is a miénk, ha az ötlettel valaki más rukkolt elő, sőt még akkor is, ha nyomásgyakorlással érte el, hogy azt tegyük, amit ő jónak lát. Jó példa erre a nő, aki terhes, és nem tudja, mit tegyen. Az anyja meg a barátnői általában teli vannak ötletekkel, a férj esetleg még zsarolással is élhet, de végül akkor is a nő lesz az, aki bejelentkezik az abortuszklinikára, vagy éppen szül egy gyereket. És ha a következő évtizedben sír a halott magzat (vagy éppen az örökre elvesztett szabadsága) után, akkor nem ér azzal védekezni, hogy „anyám a hibás, mert rábeszélt”.

A döntéssel járó felelősséget nem lehet megúszni, ezért érdemes igyekezni jól dönteni. Ez persze nem is olyan egyszerű.

Szép lenne elképzelni, hogy mindig az eszünkre hallgatunk, és a döntéseink a racionalitás talaján nyugszanak. Vagy éppen azt, hogy mindig a szívünkre hallgatunk, és csakis azt a lehetőséget választjuk, amelyiket őszintén szeretnénk.

Pedig valójában a döntéshozatalunkban nemcsak az játszik szerepet, hogy mit szeretnénk, és hogy mi lenne a logikus választás, hanem sok egyéb tényező is. Jelentős szerep jut például a tudatalattinknak: ha reggel, még félálomban végighallgatunk egy édességreklámot, akkor később, a napi bevásárlás közben sokkal nagyobb eséllyel tesszük a kosárba azt a csokit vagy kekszet, mint ha a reggeli készülődésre tévé- és rádiómentesen került volna sor. Még akkor is, ha nem is emlékszünk semmiféle hirdetésre.

A marketingesek nagyon is értenek hozzá, hogyan lehet befolyásolni a választásainkat.

Szép lenne még azt is elképzelni, hogy mindig azt tesszük, ami helyes, aki pedig helytelenül cselekszik, az magára vessen, csakis rossz ember lehet. De hát rossz döntést mindenki hoz néha, és egyikünk se örülne, ha ezért örök megvetésre kárhoztatnának minket. „Igen, de az ő döntése mérföldekkel rosszabb volt, mint az enyém!” Lehet. De miért is vagyunk abban olyan biztosak, hogy például alkoholistává válni sokkal rosszabb választás, mint antidepresszánsokon élni?

Nem lehet tehát egyértelműen megmondani, hogy ez a döntés jobb, mint a másik, vagy éppen fordítva. És azt sem lehet megmondani, hogy egy döntés önmagában jó-e, vagy sem. Elmehetek ösztöndíjjal Kanadába, és hihetem azt, hogy ez volt életem legjobb döntése, egészen addig, míg a nagy havazás el nem zár engem a külvilágtól egész télre. (Persze nem biztos, hogy belőlem kell kiindulni, én valószínűleg még élvezném is a nagy hótakarót.)

A jó döntések meghozatalának tankönyvi bemutatása szerint így néz ki a dolog: először is, vázoljuk a problémát. Fölsoroljuk az összes választási lehetőséget, ami csak eszünkbe jut. Majd ezek következményeit is: a jókat és a rosszakat is, na meg azt, hogy mennyi idő- és energiabefektetéssel mekkora eredmény várható. Amikor ezzel megvagyunk, kihúzzuk a listáról a nyilvánvaló hülyeségeket, mint például, hogy úgy sikerülhet kijavítani a félévi osztályzatot, hogy ellopom a naplót, és átírom benne a jegyeket. Amikor már csak néhány választási lehetőségünk maradt, kiválasztjuk ezek közül a legjobbat, és már készen is vagyunk!

Sajnos ez a folyamat több helyen is csúnyán elvérzik, amikor a gyakorlatban is ki akarjuk próbálni. Egyrészt nagyon nehéz pontosan fölvázolni egyetlen problémát, ugyanis minden mindennel összefügg. Az eldöntendő kérdésekre sem lehet mindig egyértelmű igennel vagy nemmel felelni. Például: elköltözzek-e külföldre? Nem olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, mert nemcsak az van ebben, hogy megyek-e, vagy sem, hanem az is, hogy hova megyek, mennyi időre, mit fogok ott csinálni, vagy mit fogok itthon csinálni, és esetleg pár év múlva is lesz-e még lehetőségem menni, vagy pedig egy soha vissza nem térő alkalommal állok szemben.

De ha mégis boldogulnánk a probléma megfogalmazásával, akkor sem fogjuk előre látni az összes következményt, így pedig nem is tudunk racionálisan végiggondolni mindent, és a legoptimálisabb megoldást kiválasztani. Ha még ezen is túltesszük magunkat, akkor is ki kell választanunk a lehető legjobb megoldást, de nem tudhatjuk, mitől lesz jó vagy rossz egy döntésünk, ez pedig alaposan megnehezíti a választást.

Meginni egy üveg sört például általában nagyon jó ötlet. Kivéve annak, aki alkoholista. Vagy nem bírja az alkoholt. Vagy már megivott belőle hatot. Vagy még kiskorú, és a szülei nem engedik, hogy igyon. Vagy még vezetni akar. Vagy sorolhatnám.

Tegyük föl, megiszom azt a sört, mert nagyon szeretem – aztán tíz perc múlva valaki beállít egy nagy korsó csapolt Guinness-szel, de én nem bírom meginni, mert már nem fér belém. Ugye, hogy nem volt jó ötlet meginni azt a teljesen közönséges Jelent?! Ugyanígy, ha elköltözök Kanadába, akkor nem költözhetek el Új-Zélandra is, és még itthon sem maradhatok egyidejűleg, mert bármennyire igazságtalan is ez, de egyszerre csak egy helyen tudok lenni.

Folytonosan rá vagyunk kényszerítve a választásra, miközben a döntéseinket tehát sok tényező befolyásolja, és ezek közül nincs is mindegyikre ráhatásunk. A legtöbb, amit tehetünk, hogy igyekszünk a lehetőségeinkhez mérten átgondolni a felelősségünk súlyát, és megpróbálni nem ártani senkinek – magunknak sem.