Aki az információk tengeréből született
Mamoru Osii: Páncélba zárt szellem (Ghost in the Shell / Kókaku kidótai) – 1995
...lehettem vagy hét-nyolc éves, amikor nagymamám udvarában egy nyári estén felpillantottam a csillagmagos égre. Vagyok? És ha tényleg vagyok: vajon ki vagyok? És mivégre? És akkor eszembe jutott mindaz, amiben addig kételkedtem. Nagyjából mindenben, onnantól, ami a talpamat támasztja, egészen a magas égig. Azután mindez lassan megváltozott. Megtanultam kételkedni a kételyben. Azóta itt vagyok. A sárból gagyogok, és a fényben ragyogok.
Most pedig ajánlok neked egy lenyűgöző filmet, barátom; nézd meg a nyáron, amennyiben téged is foglalkoztatnak valamelyest a fenti kérdések.
Psychedelic psychodrops. Alles zusammen.
Ghost in the shell, guest in the house. ...and they were quiet, as a mouse. There was no laughter. Rest is silence, in the strauss. Egy délibáb a bozótban. Amit az úgynevezett agyadba plántáltak. Ugyan honnan is tudnád, honnan jöttél, hová is tartasz? Descartes. Mint „első” kételkedő... A kételkedés szikráját a Fényhozó pattintotta markodba, ember. Nincs varázslat. Ez a Pokol. (De nézzük tovább ezt a fantasztikus mozit!)
...ez a film annyira gyönyörű, hogy ezidáig csupán esztétikailag élveztem ki minden pillanatát. Vagy hússzor. Pedig a gondolat... a gondolat mindenek előtt. Hogy megtanuljuk felülírni. Letépni bús fejünkről a rettenet sisakját. Ez a mozi abba az irányba döccent, nem tréfálok.
Pál apostol szavai a páncélba zárva visszhangzanak. Himnusz ez a film, himnusz, bizony mondom. ...rezgő, kocsonyás test, riadtan az inkubátorban. Dermedek. Van test, akár acélból vagy márványból – lélek nélkül? Hol kezdődöm én, ki az információk tengeréből születtem, és hol végződik a bozót, az erdő?
Szellem?... Na ne viccelj!
...hol volt. Hol nem volt. Jövőd múltja a jelened. És kételkedni kezdesz. Van idő? Van tér?... A test – a rút anyag – létezik-e, ha érinted? Lüktet, ha dédelgeted? És az érintésed érintés-e vajon? (Alattomban lemondok a rációmról, tucatadik stációmról, és lelkem adjon újult erőt a megnyugvásban!)
A hálózat tág és határtalan. Dé mutatta nekem annak idején ezt az animét, asszem, pont a Mátrixról áradoztam, az elsőről, persze. Hát Dénél volt még az a parti is, amikor a szpészkukiról kezdtünk eszmecserélni egy széjjelfüstölt éjszaka közepén, és én... Ezt még nem meséltem: Megy a buli, esteledik, benntart, kipufog, feljön a téma, hogy süti – azóta kóstoltam, finomat, mmm... –, én meg mondom, hogy minden istencsudáját kipróbáltam már, de cannabist, gyomron át, még nem.
Azt mondja: sütim nincs, de van itt egy adag kisütött vaj. Az magában milyen, kérdem én botor módon, mire ő: mint a pacal: kinek pokol, kinek menny. Mondom, rámozdulnék. Dé lebotorkál a belső létrán, majd készséggel a mancsomba adja a félkilás ramásdobozt. Mennyi az annyi, kérdem én, félszeg pszichedélikus. Fél evőkanál...?, von vállat. Oké, két órája szívunk, nekem elég lesz egy fél kávéskanálnyi. Szálem.
Leülök. Ölemben a szajré. Megkóstolom. Ízlik! Mint valami lanolinos halászlékocsonya. Akkor óvatosan... Cirka fél óra után veszem észre, hogy a fél kiló feljavított Ramának vagy az egynegyede hiányzik... rábámultam a klipekre, közben meg, ugye, éhes voltam... Gyorsan lerakom a kanalat, és biztonságos távolságba helyezem a motyót! ...aztán tíz perc múlva újra szívok, megfeledkezve az egészről.
Aznap szálltam keresztül a zentai segédpálya szögesdróttal körbetekert mezejének határvonalán. Az azóta régen elcsórt líbling montenbájkom elülső kereke megközölt két tüskét, s lecövekelt. Magam persze a pálya harmadáig repültem, de felpattanva megragadtam drótszamaramat – Gut, besser: ein echtes Gösser! –, s hazatepertem nyílegyenesen. Hanyatt dőltem a nyári kanapé pilleoszlopai közé. Minden adott volt a tökéletes pihenéshez. ...és akkor a vaj felébresztett.
Reggelig bámultam boldogan a plafon angyalrozettáit.
Vagy amikor arra ébredtem, hogy egy nimfa elrugaszkodik az arcomról, majd a szoba verőfényébe vész. Vagy egy macska a számba kap egy légy után.
Vagy amikor egy ír szetter húsz centiről lesi kíváncsian, ahogy dugom a gazdáját. Mulatságos történetek, amiknek látszólag semmi közük ehhez a zseniális, japán–angol animéhez; de hát voltak nagy bölcsek, kik azt állították, mindennek köze van mindenhez, koza!, az kecskét jelent bosnyákul is. Tudatállapotok, c-c-c.
1. Az 1995-ös animéről beszélek, ami kultikus – meg gyönyörű szép, meg mert megérteni könnyű, de nem lehet, mert ép ésszel felfoghatatlan, mert a fejről a rettenet sisakját letaszítja egy perc alatt.
Műanyag gombokon jajgat egy műköröm. Hiszen te élsz! ...én meg csak működöm.
Szellem a kagylóban – Descartes a moziban. Mátrix? Hát persze! ...de a Terminatorban is ott volt már, aztán sré vizavé.
Önazonosságomat keresem egy technológiailag túlfejlett világban, szól a rendező, majd hozzáteszi: – És arra keresem a választ, mit jelent embernek lenni. Felvázolom hát neked a poszthumán alany reproduktív szexualitásának problematikáját, amely háttérbe szorítja az anyagi test szexuális sajátosságait. (Avagy ízleld meg a pinám vaníliaszagát!)
2. Igazából ez a varázslatos anime beszél minderről, és mindezeken is túl mindenről.
Kultuszmozik. Ez például valahol akciófilm és sci-fi, és persze a cyberpunk prototípusa, 2029-ben játszódik, miközben ezt éljük az anyagi Teremtés óta egyfolytában, és a hackerek az egyetlenek, akik megpróbálják kitalálni, mi az ember, és sokkal kevesebb az akció, mint a gondolat, a gondolat kulcsszó!, no meg a leglényegesebb: ez, kérlek szépen, egy celluloidlapos animációnak és a számítógépes grafikának egyedi ötvözése, bizony! A zenéjében pedig bolgár stílusú kórusakkordok ölelkeznek a tradicionális japán zene énekszövetével.
Hah! Ha idáig eljutottál: Ember! S ha nem láttad még ezt a mószt kutu animét, akkor csak arra gondolj, Kubrick Űrodüsszeiájával és Tarkovszkij Solarisával emlegetik együtt. És akkor még bele sem kezdtem, mennyire hatott Linklaterre vagy akár Tarantinóra.
Ám mindez önmagában nem jelent semmit. Lépj. Meztelen talpaddal ízlelgesd az ösvényt.
PS – És egy Csoda:
