Sin City – Ölni tudnál érte?

(Sin City: A Dame to Kill For)

Frank Miller képi világa elevenedik meg ismét a filmvásznon. Ez a film számomra elsősorban egy utazás egy olyan helyre, amit egy nagyon jó ízlésű, élénk fantáziájú alkoholista elméje szült. A Sin City felnőtteknek szóló képregény, a brutalitás, a kegyetlenség, a kilátástalanság és a „nincs vesztenivalóm” attitűd kivetülése.

Olyan, mintha Hitchcock és Humphrey Bogart világába röpülnénk vissza a fantázia síkján – a szemünk előtt megelevenedő látvány bizony nem kevésbé stílusos és karakteres. Egy olyan világ ez, ahol minden lehengerlő és túlheroizált, mégis azonosulható, mivel tudjuk, hogy egy másik világba kerültünk, egy képregény-dimenzióba. Ebben a világban farkastörvények uralkodnak, és csak egyetlen szabály ismert, ez pedig a szemét szemért, fogat fogért.

„Sin City sötét sikátoraiban bármi megtörténhet.”

Visszatérnek az első részből már ismert szereplők: Marv, aki rossz korban született, Dwight, a szépfiú, a lányok az Óváros húspiacáról, Hartigan a síron túlról, Nancy, aki bosszúra éhes és emellett tehetséges sztriptíztáncos, valamint Rourk szenátor, aki a gonoszok közt is a leggonoszabb ezen a szeméttelepen, amit csak Sin Cityként ismerhetünk.

De új arcokkal is megismerkedhetünk. Talán mind közül a legkarakteresebb Ava. Ő a nő, akiért ölni tudnál. Ő nyeri meg, erős mezőnyben, a filmben a végzet asszonya címért folytatott harcot – elképesztően gyönyörű, velejéig romlott, ravasz és halálos. Vagy itt van még Johnny is, akinek nagyon szerencsés a keze, és nem fél senkitől, úgy keveri a lapokat a zsémbeseknek a pókerpartin, mint az IMF Közép-Európának.

A Sin City folytatása nagyrészt az első részből már megismert történetek elő-, illetve utótörténéseit tárja elénk, néhány eddig még feltáratlan mellékszállal kiegészítve. Okosan kombinál, és nem ragaszkodik a kronológiai sorrendhez, sem ahhoz, hogy agyonmagyarázzon. A Bűn Városában élet és halál között elmosódnak a határok. Itt nem a halál az élet része, hanem az élet a halál része. Olyan a karakterek élete, mint egy éjszaka Las Vegasban. Kivéve, hogy nincsenek zsetonok, a tétet te emeled, az pedig nem más, mint az életed. De aggodalomra semmi ok: „Ha jókor jó helyen jársz Sin Cityben, bármi megtörténhet.”

Hihetetlen képi világ, hihetetlenül penge zene, pokoli kemény önjelölt igazságosztók, akiket még szeretni is lehet. Kiváló színészek, ütős dialógusok.

…és mégse olyan jó, mint az első rész. Azért nem, mert kiszámítható. Még így is, hogy a cselekmény fittyet hány a hollywoodi filmektől megszokott sablonos keretekre. Sose lehetsz biztos, hogy ki hal meg, és mikor. Mégis de facto ez látható a filmben: valaki bosszút esküszik, utána verekedés lesz, utána szétverik, vagy ő ver szét valakit, majd a valaki elpatkol több-kevesebb bekapott horog vagy golyó után. Félreértés ne essék: Sin Cityben a „jobb” fiúk ugyanúgy halnak, mint a „rosszabbak”, de a film már túlságosan is prognosztizálta a halál eljövetelét, így el is vetett magától egy eszközt, amivel meglephette volna közönségét.

Emellett pedig kevesebb energiát és időt fordít a film a karakterek építésére, illetve továbbépítésére. Marvról az első részben nem lehetett tudni, hogy őrült vagy pszichopata, hogy csak egy példát említsek. Fel tudott merülni bennem a kérdés, hogy ebben Miller/Rodriguez-univerzumban most tényleg a világ ilyen kegyetlen, vagy csupán a „hős” kattant be. Ez a film Marvból sima verőlegényt csinál, aki csak annyira emberbarát, hogy nőket nem ver. Valahogy még több volt ezekben a karakterekben, talán megkérhették volna Rejtő Jenőt – haha –, hogy írjon a forgatókönyvbe még pár ügyes csavart.

Ölni tudnék-e érte, hogy megnézzem a moziban? Nem, de megnézném még egyszer, az biztos. Méghozzá 3D-ben! Igazi vizuális élmény, olyan erős, hogy szinte érezni a füstölgő pisztoly szagát vagy Ava Lord parfümjének illatát. Vége. Filmszakadás…