A nimfomániás után, szabadon

Lars von Trier kétrészes, négyórás drámaorgiájában női szemszögből szemléltet egy szexuális szélsőséget. Nem mindennapi élettörténet ez, amiben az önmegismerés, az önfeltárás, a kiteljesedés kísérletének lehetünk szemtanúi. A főszereplő eszköze pedig ehhez nem más, mint a szex.

A nimfománia olyan szenvedélybetegség, amiben sokan szeretnénk szenvedni. Addikció, amit a mai nyugati liberális eszmék pajzsként tartanak maguk előtt mint a tolerancia és az egyéni szabadság manifesztációját. Sőt, ebben az esetben ez a szabadság még gyönyörrel is párosul. De milyen áron?

Egy prostituált pénzért megy el férfiakkal. Egy fiatal, még éretlen, könnyűvérű lány kivagyiságból és kíváncsiságból, éretten, esetleg a szenvedély hajszolásából és kedvtelésből. De a neurotikus nimfomániás muszájból megy el mindenkivel, kínjában szükségből vállalja a swingerpartit és a szadista korbácsolást, szánalomból a szerelmet egy fiatal lánnyal, miközben immúnissá válik a valódi érzésekre.

A film első részének végén elérkezik az a pillanat, amikor Joe már nem érez semmit. Már megvannak a férfiak között a kedvencei, jól bejáródott háreme van, de kizárólag örömszerzésre használja őket. Emellett folyamatosan önkielégít, de ennek is csupán csak annyi szerep jut, hogy továbbvigye a rutint, hogy „belője magának a napi adagot”.

Nem érdekli a „szociális státusza”. Ő egyszerűen a férfi nemi szervre tényleg úgy tekint, mint egy szerszámra, egy eszközre. Vibrátor vagy férfi, számára teljesen mindegy. Joe szemében a szex egy férfival nem azért értékesebb egy átlagos délutáni masztinál, mert egy emberi lénnyel van együtt. Nem, kizárólagosan azért értékesebb, mert ő speciel erre jobban beindul, egyszerűen izgalmasabb a szervezetének, jobban zubognak a hormonok, több az endorfin.

Joe többször utal rá, hogy ő mindig valami többet várt a naplementétől. Igen, ő többet akart az élettől, nem csak a szürke irodai munkát, pasit, férjet, majd gyereket, és ezt a többletet a nőiességét használva kívánja elérni. Emellett elveszett és végtelenül magányos. Az egész film a tempójával, a képi világával, a történetek mondanivalójával valami elképesztő közönyt és bezártságot tükröz. Itt aztán minden szexuális aberráció helyet kap, szinte fokozatosan, kiélezve, hogy aztán tényleg leessen mindenkinek az álla, és a végén, amikor átszakad a polgárpukkasztás és a gátlástalanság gátja, a túlfűtött vágy átadhassa helyét a megsemmisülésérzésnek, a szánalomnak és az ürességnek.

Megtapasztalja a szerelmet is Jerome személyében. Ez a szerelem igaznak, mégis időszakosnak bizonyul. Mint a milliárdos, aki megveszi az első Ferrariját, amire nagyon büszke, és imádja. Vezeti úgy két évig, utána ott marad a garázsban mint nosztalgikus tárgy, mint trófea, amivel élvezet ugyan furikázni, de mivel azóta vett még egy újabb és korszerűbb Aston Martint meg egy jobban gyorsuló Lamborghinit, a Ferrari történelmi relikvia kategóriába devalválódik.

Szó sincs itt boldogságról vagy kiteljesedésről, se nimfomán, se női, se emberi, se semmilyen szemszögből… A katarzist viszont felkínálja a nézőnek a rendező. Ekkor Joe ígéretet tesz szexuális élete teljes felszámolására, teszi ezt az öngyilkossághoz közeli, magába roskadt állapotban. Eddigi türelmes és bölcs megmentője és egyszemélyes hallgatósága, Seligman, aki mindvégig higgadtan és pszichiátereket meghazudtoló türelemmel, csúcsértelmiségi sztorikkal nyugtatta a teljesen szétcsúszott Joe-t, hirtelen térfelet cserél. Ő is átáll arra az oldalra, ahol az összes többi férfi állt Joe életében, vagyis azoknak a kanoknak a csapatába, akik örülnek, ha van a közelükben egy két lábon járó szexuális használati tárgy. Lehull a lepel, a kultúra álarca, és megértjük, hogy Seligman karaktere egészen a film végéig csak azért volt ilyen gondosan az erkölcsiség mintapéldájának feltüntetve, hogy a film végére Lars von Trier ledönthesse a képmutatás szobrát. Képmutatás alatt azt a hozzáállást értem, hogy azt mondom, „meghallgatlak, ismeretlen idegen, kérlek, mesélj!”, de valójában végig azt gondolom, „nem hiszem el, hogy ilyen szerencsém van, végre itt egy nő, akit nem zavar a gyávaságom, és minden lelkiismeret-furdalás nélkül a magamévá tehetem”. Joe viszont ezúttal nem hagyja magát, hiába teperte le már a fél világot.