Kicsi vagyok
Lehetek két-, húsz- vagy akár hetvennégy éves is, a szüleim szemében én mindig az ő kislányuk maradok. S valahányszor már azt hiszem, hogy felnőtt vagyok, mindig történik valami, ami rávilágít arra, hogy valamilyen szempontból mégiscsak gyerek vagyok.
De mi határozza meg a gyermeklétet? A kor? A hajhossz? A magasság? Vagy éppen az a bizonyos tapasztalat, amin az egész élet alapszik?
Amíg kisebb voltam, mindig nagy álmaim voltak. Szürreális gyermeki álmaim. Barbie babákkal játszottam egy olyan világban, ahol minden Barbie-nak volt kocsija, két Kenre jutott vagy harminc Barbie. Legóból volt a számítógépük, és háziállatnak gumiból készült világító dinoszauruszokat tartottak. Ez volt az én gyermekkorom, amikor az életemet még nem az álomvilágba való menekülésnek nevezték, hanem normálisnak.
Az évek során lassan felnövök/felnőttem. Jöttek a hercegek, de sajnos kisebb arányban, mint a lovak. A kisautókat pedig felváltották a csilli-villi BMW-k. Hatalmas házakról álmodoztam, az angliai Updownról. Később jöttek a merészebb álmok, hogy csillagász leszek, hercegnő… És ez korról korra változott. És hogy most hol tartok?
Persze nem mondom, hogy pontot tettem az álmodozásról szóló mondat végére, de mára már a bakancslistámon olyan dolgok szerepelnek, hogy elköltözni Szerbiából, befejezni egy egyetemet, munkát találni – röviden szólva folytatni a túlélést. Habár nincs kizárva, hogy éppen a kémia-ellenőrző miatt kéne, hogy főjön a fejem, és már el kéne kezdenem tervezni az esküvőmet, még akkor is, ha a pillanatnyi álláspontom szerint nem is akarok férjhez menni; volt egy fontosabb kérdésem, és a nézeteim egy csendes esti órán a többiekkel is megosztottam.
– Engem – szóltam költőien – már nem is az érdekel, hogy a szakmámban fogok-e elhelyezkedni, vagy WC-t fogok pucolni a McDonald’sban. Nem érdekel, hogy ki lesz a férjem, és melyik államban fogok lakni. Nekem mindössze csak egy kérdésem van. Életem során még hány temetésre kell majd elmennem? Háromra? Tízre vagy százra? Hányszor megyek még el egy amolyan ironikus szertartásra, ahol már csak a halála után kezdjük el hiányolni, szeretni, tisztelni és megbecsülni azt a személyt, aki már a lecsukott koporsóban fekszik, és akiről tévesen hisszük azt, hogy az idő múltával megnőtt a haja vagy a körme?
Hány temetés lesz még? Kicsi vagyok én még ehhez, és örökre az is maradok. Van egy halom hülye szokás, már azt sem tudom, kinek kell részvétet nyilvánítanom, és kinek kell nekem részvétet nyilvánítania… S a gyerekek ott állnak a sírdomb mellett, mosolyognak a fényképezőgépbe, és fogalmuk sincs, hogy mi a fene történik. Majd csak tíz év múlva kérdeznek rá, miért hagyták, hogy egy temetésen mosolyogjanak, mint egy idióta.
És kérdezem én, mikor válik egy ember felnőtté ahhoz, hogy megtanulja elfogadni a halált, és szinte fájdalom nélkül törődjön bele az élet kegyetlen rendjébe? Tizenhét? Huszonegy? Ötvenkét évesen? A halál nem a holtaknak fáj. Nekik már mindegy. Azok szenvednek csak, akik itt maradnak a Földön. Az élők, a kicsik.
