Tizenhatodik rész – A „Fresh Square”és a karácsony szelleme

November végén újra betettem a lábam a konyhába. Két „hosszú” év után sokk volt a javából. Bele a sűrűjébe! Rögtön 12 órás műszak, nyomjad! Indul a szusi-program az Ideában! Felfal a Delhaize! Elég! A gyerekem akarom!

Most az ifjabb filippínóval dolgozok, Cézárral. Kiköpött apja, csak húsz kilóval nehezebb, és kb. huszonöt évvel fiatalabb. Habár hiányzik neki a családja (évente-kétévente csupán egyszer látja őket élőben, röpke két hét erejéig), az utazást, a világ megismerését és saját határainak felfedezését akkora küldetésnek éli meg, hogy szerettei közelségéről (szinte probléma nélkül) képes lemondani. Akárcsak az apja… és még temérdek fia-borja e nemzetnek.

Ő éjszaka nigirit szorongat, makit teker, míg én nappal mindent előkészítek neki. Rizst főzök – ízesítek (nem akármilyet ám, méregdrága YumeNishikit! – kerek szemű, prémium szusi rizst, Japánból), lazacot totojázok, zöldséget szeletelek, vaszabit gombócozok, marinált gyömbért facsargatok, konzerv rákhúst csepegtetek – nyomkolászok – szemezgetek... Egy szóval: jó rabszolga vagyok. Heti hat napot dolgozom. Legfeljebb hat órát, elméletileg. Gyakorlatilag amíg be nem fejezem, ha van, aki vigyáz közben a gyerekemre.

Vasárnaponként egyedül húzom az igát. Néha kell a szabadnap a kis segédemnek, Nenadnak is. Gondolom, jókat horkol a paplan alatt, amíg én a csúszós halat szálkamentesítem, nyúzom, trancsírozom. Múlt vasárnap is rohadtul nehezemre esett felkelni. Otthagyni a gyerekemet, újra. Köd volt, a nap sem kelt fel. Vártam a buszt.

A kedélyjavító kúrát pattogós NoFx-szel kezdtem, majd Rancidre váltottam, és máris kezdtem könnyebben elfogadni (az egyelőre) megváltoztathatatlant. A tíz kiló lazac seggére Rage Against the Machine és Korn mellett csaptam, majd a Suicidal Tendencies You can’t bring me down című slágerét hallgatva szugeráltam magamba a konyha szeretetét, és mikor már nagyon kezdett elegem lenni mindenből, ska-t és drum&bass-t nyomtam. Így könnyebben és gyorsabban ment minden. A pörgős zene megfelelő tempót diktál… ennek ellenére robotoltam délután ötig. Nem elég az alapanyagokat előkészíteni, mindent el kell mosni és takarítani magad körül, mert a konyhán nincs senki más rajtad kívül, minden normális ember otthon ejtőzik.

Mióta anyává lettem, úgy érzem, az anyaság az egyetlen természetes elfoglaltság ezen a világon, a fizetésért járó gürcölés pedig csak kényszerből végzendő rabszolgamunka. Azért csinálja az ember, mert más választása nincsen, ha meg akar élni.

De most próbálok nem az anyagiakon gondolkodni.

*

Gondolataimat az eljövendő ünnep köré fókuszálom. Most volt Mikulás, készül a mézes pálinka és a mézes kalács. Halászlé, böjti bableves, mákos tészta, mákos guba, mákos rétes, máktea. Ez utóbbinak már nincs szezonja, a többi viszont karácsony környékén mind közkedvelt.

A múlt században, mikor még a madárfiókák a saját fészkükben kotlottak tojáshéj maradványaikon, mindannyian Andriséknál gyűltünk össze karácsonyozni. Erzsi és Manyi nagyi (a család legidősebb tagjai), Éva nagynéni és Tamás bátya a folyton hadakozó Andrissal és a kis Tomival, Mari néném a profi karatés Rudolffal, kedves őseim és én, mind egy hatalmas kerek asztalnál foglaltunk helyet. A legkisebbek mindig a legnehezebben megközelíthető részen ültek, mert kényelmesen tudtak közlekedni az asztal alatt is. Éva megállás nélkül szaladgált, teszi ezt ma is… állandóan sertepertél: süt, főz, mos, takarít, állatokat etet, lekvárt főz, karácsonyi ebédet készít, születésnapi tortát süt, és egy olyan paradicsomi kertet rendezget, melyhez hasonlót ritkán látni. Ki tudja, honnan ez a kimeríthetetlen energia. Anyuval sosem értettük, és megállás nélkül csodáltuk, azon morfondírozva, honnan szerezhetnénk mi is olyan hajtóerőt, amilyennel ő rendelkezik.

*

Időszámításom kezdetén, ha jól emlékszem, karácsony böjtjén mi is tartózkodtunk a húsevéstől. Ám az évek múlásával, ahogy egyre csökönyösebb szamárrá cseperedtem, fittyet hánytam a hagyományokra. „Senki se mondja meg nekem mikor egyek húst és mikor ne! Tudom én azt magamtól is. A szokásokkal meg foglalkozzanak az öregek.” – gondoltam.

*

A karácsonyi terítéken megtalálható volt minden ilyenkor szokványos, rituális étek. Egy nagy tálban töretlen dióhalom, a másikban pucolatlan fokhagyma fejek, a harmadikban alma, kisebb edénykékben méz, frissen sült házi kalácsszeletek a kenyérkosárban (Erzsi nagyi készítette anno), pár ízlésesen dekorált fenyőág, két-három gyertya, és már kezdődhet is a böjti vacsora… avagy a karácsonyi hastöltő szeánsz a kerekasztalnál. Mindenki magának törte a csonthéjas gyümölcsöt, az almát a család vénjei vágták és osztották szét. A fokhagymát vékony szeletkékben, sok mézzel és nagydarab kaláccsal tolta befelé az apraja. Jókora szelet almával, közepes dióval és sok mézzel is csodás harmóniát alkot az erősen illatozó, kicsiny hagyma – Tomi azzal büszkélkedett, hogy ő minden nélkül megeszi. – A bevezető falatkák után következett a halászlé, majd a sült hal krumplisalátával és végül a mákos tészta. Ez utóbbit valósággal imádtam! Főleg, ha jó sok mézzel lett nyakon öntve. Amit még ennél is jobban szerettem és vártam, az a vacsorát követő közös ajándékbontás. A meglepetéseket egyenként osztotta ki a kinevezett „áldozat”, és mindenki türelmesen várt, míg a címzett feltárta, mit rejt a csomagja. Rudi és Tomi hagyományt teremtettek a karácsonyi dalok zongorán történő bemutatásával, Andris és én csak kalimpáltunk össze-vissza (de nagyon élveztük).

Jó pár éve már annak, hogy a közös karácsonyozásnak vége szakadt. A család nagy része Pesten él, mi Belgrádban, a többiek Zentán. Az időbeosztásokat nehéz összehozni, és annál a nagy kerek asztalnál ma már el sem férnénk. Pedig, de jó volna újra egy ilyen rituális böjti vacsora, ahol már dédunokák és unokák hancúroznának visítozva a fiatalságukon tűnődő déd- és nagymamák körül, a fiatalabbak pedig egymás szavába csapva elevenítenék fel gyermekkori élményeiket és mindazt, ami történt mióta utoljára látták egymást.

*

Kedves olvasók, azt jegyezzétek meg, hogy teljesen mindegy, mit készítetek a szeretteiteknek addig, amíg szívvel főztök! Imádom a mákot, ezért gondoltam, megosztom veletek ezt az egyszerű, mégis nagyszerű gubareceptet! Remélem, ti sem fogtok csalódni benne.

Ezennel mindenkinek kívánok békés, nyugalmas karácsonyt és szép új esztendőt! Jövőre ismét találkozunk a FaQanál mellett. Időközben, ha mézes pálinkával kínálnak benneteket, ne szégyenlősködjetek, és ne sajnáljátok magatoktól a mákos gubát se! Jó étvágyat!

Ha kedvetek tartja, látogassátok meg a FreshSquare oldalát, és tudjatok meg rólunk többet! www.freshsquare.rs

Mákos guba

Hozzávalók 4 személyre:

• 6 db kifli vagy 1 nagy kalács (szikkadt)

• 4 dl tej

• 250 g cukor

• 1 db vanília rúd

• 5 db tojás

• 1 citrom héja

• 2 dl tejföl

• 200 g darált mák

Elkészítés:

A szikkadt kifliket felkarikázzuk, majd közepesen meleg sütőben pár perc alatt enyhén megpirítjuk. Ügyeljünk arra, hogy a kiflik ne száradjanak ki! (Ha az alapanyagunk elég szikkadt, ez a lépés teljesen kihagyható.) A tejet a vaníliarúd kikapart belsejével és 100 g cukorral felforraljuk, majd a péksüteményre öntjük. Ha túl soknak tűnik a folyadék, ne használjuk fel mindet. A mák felével megszórjuk. A tojásokat szétválasztjuk. A sárgáját 100 g cukorral és reszelt citromhéjjal fehérre habosítjuk. Hozzáadjuk a tejfölt, a darált mák másik felét, és belekeverjük az ázott kifliket. A fehérjét a maradék 50 g cukorral kemény habbá verjük, majd a meglévő masszához keverjük óvatosan, laza mozdulatokkal. Kivajazott tűzálló tálban sütjük, 150 fokra előmelegített sütőben, kb. ötven percig. Ha a teteje kissé színt kapott, és a belseje sem lötyögős, hanem szépen rezgős, kész van. Vigyázzunk, ne süssük túl, ne szárítsuk ki. Aki megteheti, cukor helyett használjon mézet! Oda kell figyelni, hogy a mák ne legyen avas, a legjobb, ha frissen daráltat használ az ember.

Az előző rész itt olvasható.

Képgaléria: