Az utcákat járva sokat gondolkodtam azon, hogyan fogom értékelni ezután a tömeget. Ha otthon leszek, mennyire fogom üresnek érezni az utcákat? Vagy a falu ürességét áldásként élem-e meg a Times Square zsúfoltsága után?

New York utcái. Habár szinte minden városnegyed teljesen különböző, egy valami mindenhol ugyanolyan. A szag és az utcákon sűrűn felbukkanó patkányok kövérsége. Első estémen sétálva iszonyatosan féltem, hogy ezek a hatalmasra hízott állatok a lábamhoz szaladnak. Akik itt élnek, azok megszokták őket? Vajon a szagot sem veszik már észre?

Ezt a két dolgot leszámítva ez az Alma igen nagy és piros. Pezseg, élettel teli és fényes. A Times Square legalábbis az. A tömegben, a reklámok között sétálva mintha egy díszletbe csöppennék. Nem tudom, hány óra lehet, a fény mindent betölt. Híresebbnél híresebb helyek, már nem is fényképezem, mert egyszerűen nem lehet.

Körbekeringtük a várost. Amit csak tudtunk, megnéztünk. Egyik nap, amikor a hőség szinte megolvasztott, megálltam, és felnéztem. Az ég vakító kék volt. Az épületek tetejét szinte alig láttam. Olyan aprónak éreztem magam, és olyan szűknek ezt a teret. Aztán mikor felmentünk az egyik épület tetejére, hirtelen kinyílt a tér. Innen egészen belátni a várost. Középen jobbra a Central Park zölden kiszakítva a város tésztájából. Balra a Times Square, ami innen is csillogónak tűnik. A folyó, az óceán, a hidak mind a lábunk előtt. Mi pedig az üvegfalnak nyomva arcunkat próbálunk minél többet befogadni a látványból, mindent megnézni, mindenhova belesni.

Érdekesek az épületek innen. Mint a kartondobozok, apró színes ablakokkal. Babaházak. Apró, pici emberkék, akik a napjaikat a hatalmas tömeg részeként, turisták között élik. Mindenki szuszog, piszmog, izeg-mozog, nyüzsög. Akár a hangyaboly. A tömegnek sosincs vége, és nincs kezdete. Nem tűnik el, nem oszlik fel. Hömpölyög, keveredik, mint a Hudson vize. Érzem, ahogy a szmoggal tömített tömeg tüdője levegőt vesz, és kifúj. Én is csatlakozom, és nagyot sóhajtok. A szemem a horizontot lesi, találgatom, hogy meddig látni innen el. A város szeletei kivehetőek. Ahogy a parkok szögletesen ki vannak vágva, hirtelen vége szakad az épületek sorának. Az épületek pedig: csupa-csupa játékkocka.

Összekócol most a szél itt fenn. Lassan le is megyünk. A város még tele van látnivalóval, a színes kartonokat mind meg kell néznünk. Minden negyedet, minden sarkot. Annyit meríteni a helyből, amennyit tudunk. Feltöltődni a tömegből és a zajból, hogy az otthoni csend és nyugalom üdítően hasson ránk.

Megnéztük az World Trade Center helyét. Már építkezés zajlik, valami hatalmasat terveznek oda. Fura csend honol itt, s a partról nézve is fura, üres lyuk tátong ott, ahol a tornyok helye lenne. Nehéz itt a levegő, és nehéz ránézni az üres helyre, ahol az Ikrek már nem emelkednek a magasba.

Újabb nap telt el, s én ismét az ablakban ülve bámészkodok. Fáradt vagyok. A tömeg kiszívta minden energiámat. A szomszéd épületben a nő lámpát olt. Szinte hallom, ahogy az ágy ropog, miközben ő álmosan rádől. A fal felé fordul, súlyos szuszogásba kezd. Meleg árad be az ablakon, a zaj, a kukásautók és az emberek zaja pedig a meleggel karöltve kúszik be az apró színes kartonház ablakán, és bújik az ember fülébe és tüdejébe.

Képgaléria: