DAY 10: Egy ok miatt járok be szociológiára

Minden csütörtökön este eljön az a pillanat, amikor felteszem magamnak a kérdést, hogy bemenjek-e péntek reggel nyolcra szociológiára. Az igen-nem arány megoszlik. Habár az alatt a két óra alatt mást is csinálhatnék, én valahogy gyakran döntök úgy, hogy bevonszolom magam az egyetemre, mert megeshet, hogy a professzor mond valamit, ami az anyaghoz kötődik, vagy esetleg egy életre szóló leckével sétálok ki az ajtón.

Nyolc óra tizenhét perc. Az amfiteátrum nagyjából tele. A tanár még sehol. Negyven percet azzal töltünk, hogy megvitatjuk a magánéletünket, elmeséljük, mi újság van velünk, vagy éppen mit olvastunk el az utolsó találkozásunk óta. Aztán felpörögnek az események. Talcott Parsons egy mosógép, a tanár pedig egy olyan kérdésre vár tőlünk választ, amire száz diákból senki sem tud helyesen felelni, majd bevallja, hogy valójában ő sem tudja, hogy mi a válasz. Ember, ne fárassz!

És hogy mi közöm van nekem egy pékhez? Pont az közöttünk a kapcsolat, hogy ő egy pék, én meg nem.

Fapofával hallgatom végig a vicceket, és azon töprengek, hogy ha célba venném az egyetlen íróeszközzel, amit amúgy is feleslegesen vittem magammal, mekkora eséllyel sikerülne eltalálnom azt az önelégült képét... 

Már amikor a jegyzeteket készítettem, azon töprengtem, hogy mégis mi a fészkes fenét írtam épp le. Gondolom, ezzel nem csak én vagyok így. A legfurcsább talán az, hogy ezt nagyjából két perc alatt el lehet olvasni – vagy nem –, míg én két és fél órán át hallgattam. A professzornak enyhén szólva fogalma sem volt róla, hogy meddig tart az óra…

DAY 11: Egy gólya péntek 13-ája

Reggel be sem akartam menni az egyetemre. Az eredeti ötletem az volt, hogy piskótát sütök. De aztán úgy voltam vele, hogy egy nagy fenét. Péntek tizenharmadikán semmit. Bíztam benne, hogy ez a szerencsétlen nap csak akkor válik valóban azzá, ha mi úgy tekintünk rá.

Aztán láttam, hogy a fű is rendesen nő. Nem fulladtam bele a reggeli teámba, és a szendvicsemet sem szippantottam le. Szóval ez is csak egy átlagos péntek.

A legjobbakban bízva álltam ki a buszmegállóhoz, és a kék JGSP-s járgány is idejében érkezett. Na, mondom, erre felszállok. Bőven van még esélyem kinyiffanni. Unalmamban az öngyújtómmal játszadoztam, és felmértem, mennyi az esélye annak, hogy véletlenszerűen felgyújtom magam. Kezdett az agyamra menni a péntek.

Száz lehetőség volt arra, hogy rosszul végződjön a nap. Például megbotlok menet közben, és mindenki előtt eltaknyolok. Esés közben valakit magammal rántok. A napsütéses reggelen beleesünk az egyetlen pocsolyába. Kiszakad a kedvenc nadrágom, és esés közben ráesek a telefonomra. Vagy a telefon helyett éppen a kezemet töröm el, kificamítom a bokám. Ha épségben el is jutok az egyetemre, rángatni kezdem az ajtót, amelyen az írja, hogy tolni. Megbotlok a lépcsőn. Rossz helyre ülök, ahol rágó van a széken, és az egész pad lötyög, tehát nemcsak én esek hátra, hanem magammal rántok még tíz egyetemistát. Előadás alatt felszólít a tanár, és olyan kérdést tesz föl, amire még csak nyögni sem tudom a választ. Rossz előadásra ülök be, és kínos lesz menet közben csak úgy kisétálni. Becsörög a telefonom, amit kapkodás közben leejtek, és valahová leesik, miközben Marilyn Manson hangosan ordít. Felelek egy olyan kérdésre, amelyet nem is nekem tettek fel, miközben fellököm a mellettem ülő kávéját, és a forró lötty rám folyik.

Miután teljes épségben jutottam el az egyetemig, bele sem mertem gondolni abba, hogy mi történhet velem. Szó nélkül ültem végig az előadást, időnként az órámra pillantva, csak hogy megnyugodhassak, még öt perc sem telt el. Lélegezni sem mertem. Igyekeztem elfelejteni, hogy milyen napot is írunk. Aztán sikeresen túléltem. Nahát, ki gondolta volna...!?