Egy indie művészfilm, amely olyan érzést kelt a nézőben, mintha a tehén szájából rángatták volna elő a mozit és őt magát is

A Frank számomra egy nehezen emészthető, nehezen befogadható és nehezen hallgatható film. Zenés vígjátékot vártam, és helyette egy nagyon szomorú alkotást kaptam, amely az önképzavaros fiatalokról szól, akikről kiderül, hogy közülük senki sem normális, kivéve a főszereplő hülyegyereket, aki a végén belátja helyzetének bestialitását, és visszatér a woodstocki hippi életstílust majmoló műmájerkedéstől oda, ahova való – a kamera értelmezési tartományán kívülre.

Értem én a viccet, de nem szeretem. Összeáll egy banda, hogy lemezt készítsen. Közülük állítólag Frank a legtehetségesebb. Egy titokzatos, abszurd figura, aki állítólag mindenkit inspirál, mindenki a legjobb barátja akar lenni és persze tökéletesen átlagosan tehetségtelen.

Voltak, igen, voltak benne értékelhető poénok. Igen, a film képes viccelni saját magával, nem veszi komolyan ezt a zenei és emberi utazásnak szánt lehetetlenkedést. De mi értelme van az egésznek? Valaki mondja meg, miért érdekes ez? Nekem filmes párhuzamnak az Éjféli Cowboy ugrott be Dustin Hoffmannal és Jon Voighttal, és abban látom a két film közti minőségbeli különbséget, hogy míg annak volt realitásérzéke, ennek nincs. Kellemetlen volt nézni, ahogy ezek zenét próbáltak szerezni, és folyamatosan azt hazudták maguknak, hogy amin dolgoznak, az valóban bír művészi értékkel. Ez lehet egy működőképes dráma, ilyen fiatalokból Dunát lehetne rekeszteni, és erről igenis érdemes beszélni, érdemes filmet forgatni arról, hogy önismeret nélkül lehetetlen bármi érdemlegeset letenni azt asztalra. A kar nélküli ember se megy utcát söpörni, se nem indul a következő kajak-kenu Európa-bajnokságon, kivéve persze, ha nem a legújabb művégtaggyártó cég nézte ki magának reklámarcnak. A készítőknek nem volt elég a „meg nem értett” művész drámája, olyan bandatagok kellettek, akik soha az életben nem állnának össze, és kellett egy arcpirítóan gagyi frontember is Frank személyében, aki „összetartja” a szálakat. Érdekes kísérlet. Végig tudtam nézni, de többször, egészségügyi okokra hivatkozva (agyhúgykő), nem tervezem. Döntsék már el, hogy trash filmet akarnak csinálni, ifjúsági drámát vagy zenés filmet, netán a következő Boratot. Ha bevállalósabbak lettek volna az alkotók, és megengedték volna maguknak, hogy igazi szardömpinget csinálnak ezekből a szerencsétlen zenészekből és naiv zenei próbálkozásaikból, akkor a Frank lehetett volna egy kiváló partizánmozgalom a zenés vígjátékok terén, de így csak szánalomra méltó fogyatékosokkal ismerkedhettem meg, akiket nem is igazán tudok sajnálni, nevetni rajtuk pedig nem merek.

Értékelés: 10/4

Képgaléria: