(Lars von Trier: Antikrisztus)
...s most hol van ő? Hová lett a lelke? Mert lelkem a Sátánnak a telke. Hiába lennék jó. Károg agyamban sötét holló. Nekem már nincsen szavam.
Ehelyett Anyatermészet szólít és szólal belőlem és belőled. De az Apánk vajon kicsoda? Kinek a fattya vagyok? ...egyik irányból felzeng a hallelúja, máshol Sátánról morognak. Nincsen két külön „oldal”, bratva, aki bármiféle különállásban hisz, eltéved és elbukik. Persze ez is csak a javára válhat – a Föld az Isten laboratóriuma, nyilván megvan a maga rendeltetése.
Semmiféle különállás nem valós: Ha von Trier tényleg csak a Nőt átkozza el ebben a filmben, és csupán a saját frusztrációit volt hivatott ábrázolni és feloldani ez a mozi, akkor persze ő is jócskán eltévedt, én meg „csupán” esztétikai örömöt – és persze borzalmat, ami végső soron ugyanaz – kaptam, hallelúja, nyugodtan bekucorodhatok ma este is a paplan alá, nincsen semmi vész. ...aztán valóban élvezettel telve fogok magamnak megvackolni ezen egy éjjelen is, mert nyugodt vagyok – hallva von Trier csendes kacaját: Igen. A vagina a Pokol bejárata. És persze kijárata is. Hozzá a kulcs pedig a pénisz, mi más? Az e földi születés az első lépés a halál felé. Bölcsőd lészen a koporsód. Az Édentől keletre maga a „pokol”, Ádám és Éva pedig változatlanul egyek. Természetesen. És persze spirituálisan is. Adam Cadmon álmodik mindannyiunkat a Földfeletti bölcsőjében/koporsójában elringattatva.
Nem, nem hiszem, hogy Lars von Trier csupán egy újabb máglyát szeretett volna gyújtani a „bűnös asszony” utolsó evilági derékaljául. Kasztrálás és öncsonkítás. (Fahasábbal illetve ollóval.) Két kép, ami kimaradhatott volna az életemből, esztétikailag olykor túlságosan tökéletes az Antikrisztus, mindazonáltal adott valamit a látvány maga is, kétségkívül nem gyakran látsz például vérejakulációt. A köszörűkő rögzítése a sípcsontba már-már túlzásnak minősíthető – értsd: ezzel lop egy csepp komikumot, amolyan trash horror fílinget a komorság non plus ultrájába –, ám a három koldus jelenléte ebből a szempontból mindent és mindenkit űberel, lemos a vászonról, így sokkal inkább rájuk figyelsz. Persze, az őz, a róka és a varjú. A szar is beléd fagy tőlük.
Mennyire törékenyek vagyunk. És mennyire halandók. És betegségekkel és élősködőkkel és gyásszal és kínnal és bánattal és kétségbeeséssel... megvertek, a halálra kárhoztatott makk zokog a kopogó háztetőn. A természet a Sátán birodalma. A Sátáné – akit rendszerint valamiféle „rosszal” azonosítanak. Enyészet, melyből nincs kiút.
...alig merem von Trierre rásütni a hatásvadászat bélyegét. De gondoljunk csak bele: van ennek a szónak az elmarasztaló mellett valami nemes jelentése is. Aláhúz. Megerősít, netán viccel?... Ott van a Cannes-i „botránya”. Nácinak vallotta magát, Hitler-szimpatizánsnak – aztán visszavonta, és mosolyogva távozott, amikor erre felszólították. Dán humor. Meg persze szexista is és egyoldalú. Lilith Cadmon, Isten szajhája az ősboszorka. Éva pedig a Sátán bábja, minden bajunk ősoka. Ádám meg egyre csak alszik „odafent”. A mai napig, azóta, hogy a Teremtő elaltatta a bordaműtét előtt. Illuzió a fény és a hajnal. ...mert azért túlságosan komolyan senki ne vegye ezt a bohózatot, ami „idelent” megy.
Hah, dehogynem, vedd csak komolyan! Alkimistaműhelyben párolódsz le a lényegedig, barátom, von Trier harmadik szeme pedig a kamerája, mellyel mindent megfigyel és rögzít. És alátámaszt. Egyidőben fellépő depresszió és pánikbetegség? Köszönöm, ismerem. Rendkívül hitelesen ábrázolja! Gainsbourg és Dafoe szintúgy. Elképesztően rondák és káprázatosan gyönyörűek mindketten. Kétszereplős édeni kamarahorror. Fekete lepellel letakart, szikrázó hipnoterápia ez a mozi. A bánat misztikus manifesztációja és az öröm mélyen rejtett aspektusai. A Gyermek orcáján ugyanazt a kétségbeesett boldogságot látod zuhanás közben, amit az Anyáén orgazmus alatt. La petite mort és a földi élet torkolata ugyanabban a gyönyörben ébrednek önmagukra. Egyidőben. Az Édentől keletre eső siralomvölgyben vagy túl sok a víz vagy túl kevés; mindkettő megöl. Könnyeiddel az angyalok hajszálgyökereit öntözöd, miközben te magad kiszáradsz. Elfeketedik a körmöd és a szád. Sötét rongyokat ölt magára a Föld, ez a vén Hiób, gyászruhájának ráncain félúton roppan el az alkonyat. Hit? Bizalom és szeretet? Az enyészeté, az enyészeté minden.
A Nő magára ébred – a Férfi alszik tovább. A nő meggyógyul, úgymond; elfogadja önmagát, a látszathalált, a makkok koppanását a háztetőn, a sétát a fűben. Boldog. De hát ki és mi normális? Boldog vagyok. Egész. Teljes. Átvibrál rajtam a teljesség lehelete. (A test éber, körbeles. A szellem szunnyad, csak a szemhéja vibrál. A lélek pánikrohamaira mindeközben ki figyel?)
Fekete pszichoterápia. Nem tudom szeretni a skandináv filmeket. De álmélkodni rajtuk annál jobban sikerül! Von Trier is úgy kacag ebben a munkájában, hogy belegebedsz, de hahotázik – a szimbólumok nyelvén beleröhög az egymásnak ellentmondó, őt dicsőítő és főleg elmarasztaló kritikusai és nézői pofájába.
Az Antikrisztus pozitív végkicsengésű, nagyon csendes derűt árasztó mű – persze a pokol legmélyére térve: hisz „az már a menny, minden körbeér”. A sárgolyónkon körberopott danse macabre, melyből minden élet fakad, az illúzió újjászületésének két alapstádiuma – humor, mely a holnap csíráit öntözi. Úgy fekete, hogy fehér. Színek csak mibennünk, halandó emberekben lakoznak, az angyali tekintet kétdimenziós.
Amikor a terapeutád véletlenül kigyógyít az illúziód vakságából, és felébredsz. De csak félig, ezért az erőszak tűnik számodra a legkézenfekvőbb megoldásnak. Az nekem ez a mozi. Erős. De felülmúlható.
A káosz uralkodik, mondja a róka. A ravasz.
Emlékszem mindenre, és ott voltam mindenütt.
Nincs varázslat.
Ez a pokol.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá