:

A négy Lovas esete Brixton ágyúival

:

The Clash: London Calling – 1979

Ó, csodálatos Joe Strummer! Ó, csodálatos Mick Jones, Paul Simonon, Topper Headon. És itt még: Mickey Gallagher, no meg a The Irish Horns!! Ó, ti csodálatos Fény a Molochban!

Ott áll ez a csávó, ez a mélyen cikázó bőgős a borítón, tudod, és csapja szét a hangszerét a deszkán. Baromira beállítottnak tűnik, mi, testvér? Pedig valóban bepöccent a srác, amikor egy bulin a szervezőség – a köcsögök – nem engedte a közönséget felállni a székekről... voltál már olyan koncerten, metálon vagy akár a Muzsikáson, amikor Mártika távoztával átmennek punkba, neked meg a seggeden kell maradnod, mert, teszem azt, egy színházban tartják a mókát?! Ne tudd meg!, recseg az egész sor ülőke, csak hogy ki nem roppannak a helyükből... Mindegy, Paul Simonon nagy pillanata megörökíttetett, utána meg nem is tartotta jó ötletnek albumborítóként, de hát mégis felkerült a Harmadik Lemezre – a Q magazin meg utóbb kikiáltotta minden idők legjobb rock and roll fotójának (maga a lemez pedig azok közé tartozik, „amit hallanod kell, mielőtt meghalsz”, hogy egy másik kiadványból is idézzek). Egyetértünk, igaz? Vegyük még hozzá, hogy a borítón szereplő színes betűk tisztelgés Elvis első albuma előtt?... Már-már sok a jóból; pedig csak a fedélnél tartunk. Kezdjük az elején!

The Clash

Meséltem már valahol, milyen szemellenzős „metalac” voltam az elemi utolsó 2-3 osztályában. Meg nem hallgattam volna ám semmit, ami nem dzs-dzs! A punkról meg például azt se tudtam, eszik-e vagy isszák. Vedelik vagy szipuzzák. Pedig járt nálam Aurora: széthallgatott, százszor másolt kazettán. Olyan sűrű kása volt, hogy a harmadik szám után kivettem. Aztán meg rám sóztak punk gyanánt Screwdrivert... zeneileg nagyon rendben van, de hát... fuck the racists, vagy nem? Aztán Should I Stay or Sould I Go. Oké, mondom. (Pekinška Patkával meg valószínűleg kölyökkoromban is találkozhattam.) Egyszer csak valaki a kezembe nyomta a ’Csapda első stúdióanyagát – aminek a másik oldalára a London Callingot másolták, hopp!, mondom, ez mi?! Pedig sistergett ez is... utóbb meg, amikor eljött a „lengyel originálok” ideje (amik a ’90-es években kihúzták az izgatott hátsónkat a pöcegödörből), és egykettőre beszereztem ezt a fasza borítóval ellátott Csodát, no, az még mindig sistergett. És persze hiányzott róla néhány nóta, meg nem is az eredeti sorrendben szerepelt a többi (ügyesen ki lehet driblizni a jogdíjakat, főleg Kelet-Európából, főleg a kilencvenes években). De átsütött rajta a lényeg, a spiritusz, a fantázia, az érzékenység, a tökösség, blabla, röviden: a zsenialitás. Nálam talán a „beavatódás” igazi kezdete. Féltett ereklyeként őrzöm azóta is a kazit. Ha nem is hallgatom, mert csak jobb a cédéminőség. Hja, elkényeztetett és kivénhedt punk lettem.

The Clash

Apropó, punk. Imádom ezt a stílust, a pure punk agression-t, hát sokan punknak is titulálnak – gonzónak, beatniknek, sztárszakácsnak –, pedig „metalac” korom óta sose voltam „valami”. És az a vicc, hogy ebben az értelemben a The Clash sem, de pláne a London Calling nem az. Több. (Egyesek szerint kevesebb.)

Az anyag megosztotta akkor is a műfaj fanatikusait – megosztja ma is. A Földalatti KHE-ből (Büdösök, DiGép stb.) ismert Szabó „Punk” Szabi barátom például még az egyetemen felajánlotta, hogy eladná nekem a Clash reggae-bakelitjeit... valószínűleg a London Callingot is ide sorolta. Mondtak rá olyat is, hogy „a post punk kezdete”, olyat is, hogy „a punk utolsó órája”; mire a Melody Maker: „a Clash felfedezte önmagát”. És valóban: mi van, ha valaki „csak” zenélni akar – írni, festeni, fotózni, főzni, szerelmeskedni –, közben nem arra ügyel, hogy minden tekintetben eleget tegyen egyetlen stílus követelményeinek, hanem – miközben rajta tartja ujját a világ érverésén – arra, hogy mestere legyen annak, amit csinál? Eklektika? Keveset mondok. De nem chaos. Harmónia. Minden értelemben.

Szóval a mindenkori kedvenc punkalbumom nem is punk? Szélesítsük ki a spektrumot, színezzünk túl a vonalon. Feltárul a horizont, az ég alján a Nap véresen elélvez, majd forrón újraszüli önmagát a hűvös Világéjből. Punk a Narco Polo is, punk a Muzsikás is, a Makulátlan Molekula is az; de az volt már Homérosz is, sőt, feltehetően Adam Cadmon is, együtt pogózva a Teremtővel. A punk leromboló, majd újrateremtő Őserő, mint ahogyan Síva táncol: mértéket ismerve, és nem határokat. A határok csak az elmédben vannak, barátom, az alkotás teremtés, a valós Lét pedig határtalan.

The Clash

A Clash harmadik stúdióalbuma – mely dupla, 19 pazar nótát tartalmaz, és mindössze 5-6 hét alatt vették fel! – a stílusoknak szinte a teljes palettáját felsorakoztatja: ölelkeztetve, variálva, hol egyiket, hol másikat kidomborítva; halálpontosan, mégis könnyedén játszik hangszereken, érzékeken és érzelmeken egyaránt. Sok-sok ska, még több reggae, dzsesszes igényesség, punkrockos lendület, amikor pop, akkor mesterfokon az, nemes értelmet adva a kifejezésnek – s mindez úgy, hogy elejétől végéig vegytiszta rock’n’roll!! Mestermű.

...és sorolhatnánk még a szövegtémákat is: társadalmilag érzékeny, szól politikáról, történelemről, rasszizmusról, munkanélküliségről és persze szexről és drogokról is – mondom, rock’n’roll. Átfolyik mitológiába, maga is mitológiát teremt, sőt, maga is azzá válik! Az apokalipszis négy lovasa, Brixton dörgő ágyúi, lecsapó titánok az Olümposzon! Revolution Rock.

Trackflash: Kevés olyan album van, aminek minden egyes trackjét imádom. Talán a két kezemen meg tudnám számolni. Vagy talán az egyiken is. Ez olyan. ...és leszek oly mocsok dudva, hogy most mégis kiemelek néhányat. Mert mért ne? Ugye. Mindjárt a címadó/lemezindító London Calling. Katasztrófa ihlette űberrock; nekem még az a döbbenetes pillanat, amikor Bond a nyitó kalamajkát követően ejtőernyőn ereszkedik le a brit fővárosba a Halj meg máskor-ban, koppanó áll a mozi ricahéjjal teliköpködött padlóján. Brand New Cadillac. Pure rock and roll, zsigeri támadás; számomra még King és Christine, igen, az idézet ott az egyik fejezet előtt, borzongás/bizsergés. Jimmy Jazz. Tényleg dzsessz ez? Tényleg az! Valami popos fülbekúszással, reggae-s lüktetéssel, szerelem (b)első hallásra ez is. Rudie Can’t Fail. Csodálatos ska műremek, és ráadásul rímel rá a jóval utóbb következő The Card Cheat – ami maga a Gyönyör! –, csak reggae-fílingben. És még a Spanish Bombs! Spanyolország, 1939. Közben meg szintén örömteljes caka-caka. Clampdown. ’Anger can be power.’ Rage Against the Machine: ’Anger is a gift.’ Nos, igen. Ahányan hatottak a Clashre, ők legalább akkora hatással bírnak az utánuk következő zenére. The Guns of Brixton, yeeeeah! Alap reggae, úgy szövegben, mint muzsikában! Sose unnám meg – iszonyat kevés ilyen van! –, se hallgatni, se játszani. És persze a Four Horsemen... Na. Ez ekkora.

Nincsenek záró gondolatok. Slusszpasszpontslukk. Válogasd ki te is a kedvenceidet. Ha tudod, heh!

Képgaléria:

Cikk értékelése:

értékelés(ek).

0 Hozzászólás

Szólj hozzá

: Címoldal: Oláh Dóri. Hátsó oldal: Turuc Réka – Topolya a részletekben lakozik
Merüljetek! Semmiben sem lehetünk biztosak. Korábban megdönthetetlennek tűnő téziseket fogalmazunk újra

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Rám talált az írás, és megmentett! Beszélgetés Karapándzsity Kristóffal

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Gólyalét: 1. NAP Ez már élesben megy. 9.50-kor kezdődik az első egyetemi órám.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Jogi Kar, te drága! DAY 52: KLEMPO ĆUTI

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Internetes cenzúra A szabadságjogok a legkorábban kialakult emberi jogok közé tartoznak.

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Délutáni csendesülés
A megvilágosodás útjai hangjegyekkel kikövezve 4. Barangolások a szerbiai rock/metál múltjában és jelenében – 4. rész

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Zoli a Vörös-tengert is ilyen ügyesen választaná szét?
Felkiáltójeles buli Phrenia- és Fish!-koncert a zentai Zeppelinben

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
A négy Lovas esete Brixton ágyúival The Clash: London Calling – 1979

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Maffiózók (The Sopranos) A pszichiáteri szoba, amely megváltoztatta a tévésorozatok világát

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Kinőtt ruha, kinőtt város Amikor egy regény túl jó

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Sporhetsztori 46. A gyömbérről – 1. rész

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Október – A lélektükör hónapja A látás érzékszervének evolúciós fejlődése azt eredményezte, hogy az ember gyakorlatilag nem képe...

0 Hozzászólás | Bővebben +
: Improvise.Adapt.Overcome
Világjárás egyszerűen 2. Amikor kitaláltam, hogy elutazom Ázsiába és Kanadába, első lépésként megszámoltam a pénzemet.

0 Hozzászólás | Bővebben +
:
Aki választ: Oláh Dóri Én vagyok az Oláh Dóri. Rajzolok. Elég sokat, például ennek a számnak a borítóját.

0 Hozzászólás | Bővebben +