Sam Mendes: Amerikai szépség (American Beauty) – 1999

Choose life. Choose a job. Choose a career. ...a Trainspotting nem az egyetlen mozi a kilencvenes évekből, mely a látszatvalóságról, a plasztikboldogságról igyekszik lerángatni a leplet, akad még jó néhány, melyekre akár vissza is térhetünk a későbbiekben – ott van például a sokkolóan morbid, briliáns Harcosok klubja –, ám ha az Amerikai Álmot szó szerint tarkón lövő, a kertvárosi idillt feltrancsírozó, ugyanakkor a valódi élet igényét is feltámasztani kívánó, az igazi – ergo egyszerű – szépséget is elénk táró remekműveket tekintjük, ezek egyik leginkább lenyűgöző darabja kétségkívül az Amerikai szépség. Hollywood olyan ritka alkotásainak egyike, melyre akár a filmgyár saját kritikájaként is tekinthetünk. (S melyet nem utolsósorban egy brit színházi rendező vitt vászonra.)

Vajon meddig ücsöröghetünk négyezer dolláros, selyemborítású kanapénkon, jóízűt sóhajtva, amikor estére végre véget ért a napi karrierépítés? Meddig nyesegethetjük elégedetten díjnyertes rózsabokrainkat olyan metszőollóval, melynek színe tökéletesen passzol a lábbelinkhez? Meddig eszegethetjük tökéletesen elkészített, többfogásos vacsoránkat semmitmondó „liftzenével” aláfestve, udvariasan érdeklődve egymás napi sikere iránt tökéletesen üres mosollyal ábrázatunkon, szemet hunyva afelett is, hogy a tökéletes gyermekünk jó ideje tökéletesen boldogtalan? (Hogy mi magunk is azok vagyunk? Ez már fel sem tűnik számunkra.) Meddig művelhetjük mindezt következmények nélkül?...

Amikor egy látszatvilág látszatmegelégedettségének közepette vegetálsz időtlen idők óta, a valós boldogságot és szépséget hírből sem ismered, és ezeket mutatós tárgyakkal, vaskos bankszámlával helyettesíted, akkor csak idő kérdése, mikor következik be a robbanás (például ha nem sülsz el ágyéktájékon, akkor a jobbik esetben elsütsz egy fegyvert – viszont ha nincs szerencséd, a revolver boldogtalanabbik végén találod magad).

Mindez így leírva persze közhelyszerűen hat, ám egy nagyszerű alkotógárda munkája nyomán zseniális művészeti alkotás születhet eme – igencsak aktuális – tematikából. Ez történt esetünkben is. Mendes filmje erős kontrasztot mutat az átlagos és szirupos hollywoodi tucatmunkákkal szemben: aprólékosan felépített, a feszültséget mesterien adagoló, a dörrenést a legjobb helyre időzítő, szarkazmussal és éles társadalombírálattal fűszerezett, teljességgel hiteles műalkotás. (Mely még azt is képes volt elérni, hogy a kommercialitástól való totális mentessége ellenére anyagi sikert is hozzon, csak Oscarból ötöt besöpörjön, nem beszélve a további nyolcvanhárom díjról a világ számos más fesztiválján. Igazi bravúr.) Mindehhez nyilván szükség volt egy remek forgatókönyvre (Alan Ball), káprázatos képi világra (Conrad L. Hall, Naomi Shohan), kiválóan passzoló muzsikára (Thomas Newman) – és persze elsősorban a pompás színészi alakításokra.

Kevin Spacey. Számomra a neve garancia. Lester szerepében ő az a teljesen tutyimutyi „családfő”, aki helyett a neje hordja a nadrágot, napjának csúcspontja, amikor reggel a zuhany alatt recskázik, mindenre csak bólint – és akinek a történet elején nyiladozni kezd a szeme. Felüti benne fejét a lázadás, a kitörni vágyás szelleme; minek folytán természetesen éles konfrontációba kerül környezetével. Negyvenkét évesen elhatározza, megvalósítja régi-régi álmait. Otthon és munkahelyén egyaránt keményen odacsap az asztalra; az utóbbi helyen fel is mond, hogy a lélekölő gürcölés helyett a „lehető legkisebb felelősséggel járó munkát” válassza: egy gyorsbüfé pultja mögött (micsoda felszabadító érzés lehet, magam is szívesen kipróbálnám egyszer!). Tinédzser lánya barátnőjével indít – igencsak suta – flörtöt, gyúrni kezd, hogy jobban tetsszen neki, ráadásul arra „vetemedik”, hogy füvet szívjon és jó kis régi rockot bömböltessen... És pazarul érzi magát közben! Végre. (Hogy emiatti konfrontációi hová vezetnek? Nézd meg! Kevés az ehhez hasonlóan ütős végkifejletű mozi, nekem elhiheted.)

Annette Bening. A Csodálatos Júlia óta szintén a szívem csücske. Ez esetben, főhősünk nejeként, karaktere cseppet sem szerethető – természetesen éppen azért, mert rendkívül hiteles az alakítás. Carolynban nem támad fel az igény a valós lét, egy igazából élhető élet iránt. Inkább a „tökéletes” rózsáiban gyönyörködik ehelyett, „pozitív gondolatokat sugárzó” mantrákat mormol naphosszat – aztán innen egyenes út vezet a szintén mindenek felett karrierista konkurense karjaiba, klimaxos hisztériái ellenszereként lövöldébe kezd járni – férjét pedig természetesen totálisan őrültnek tekinti új „hóbortjai” okán. (Az egyik revolver az ő retiküljében lapul.)

Chris Cooper. Fitts ezredes az új szomszéd. Tengerészgyalogság. Fegyvergyűjtemény, náci ereklye, fegyelem – űber alles. A saját fia „Uram”-nak szólítja. A felesége inkább az amnézia jótékony állapotába menekül. No, ő az a karakter, aki valószínűleg már teljesen menthetetlen... az abszolút irrealitás szemüvegén át látja a világot, az „Álom” legbetegesebb kreatúrája. Ja, és homofób. Az meg, tudjátok, általában mit jelent. (Nála a másik, elsülni bármikor kész, kézifegyver.) Szintén erőteljes alakítás, hiba egy szál se.

Mena Suvari. Ő alakítja a főhős lányának barátnőjét, Angelát. A tipikus amerikai plasztikszépség, a divat megszállottja, csak a látszat a fontos számára – az vagy, amit a világnak megmutatsz –, ő lehetne Carolyn tökéletes lánya. Egyfolytában csak a szexuális kalandjairól fecseg – az ugató kutyára meg, tudjátok, mit mondanak... Persze gond nélkül belemegy a Lesterrel folytatott „plátói” flörtbe, sőt, még ő provokálja az „öreget”. Hiszen ez is csak „varázslatos kisugárzását” bizonyítja. Az átlag ellen lázadó átlagos amerikai csitri. Hogy valóban szép, annak nincs tudatában. Hogyan is lehetne, amikor fogalma sincs a szépségről?

Wes Bentley. Ő alakítja az ezredes fiát, Rickyt. Aki marihuánával kínálja Lestert. Akinek kamuállásai vannak, hogy apját – és az egész beteg társadalmat – látszatnyugalomba ringassa, miközben dealerként keresi meg a pénzt a kedvenc hobbijára: a filmezésre. Az egyetlen „megvilágosodott”, aki valóban lát ebben a sztoriban – még ha csak „kamera által homályosan” is –, aki maga körül felfedezi az igazi szépséget. És aki valójában Lestert és lányát, Jane-t (Thora Birch) is megajándékozza a látás adományával. Hogy az áldás, avagy átok? Mindenesetre nélküle az élet hamis. Szóval, Ricky vállalja a kockázatot...

Az Amerikai szépség mindenképp ott van az általam javasolt száz film között, amit életedben legalább tízszer látnod kell. „A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen... kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett.” Így kezdődik. Mit szólsz?

Képgaléria: