Lassan itt a tavasz, a szekrények mélyéből előkerülnek a hátizsákok és a túrabakancsok. Szabadkától 3 órányira található egy bűvös túrahely Magyarországon, ahol a természetszeretők és a természetfelettiben hívők Gaia istennőt, a Földanyát ünneplik. Dobogókő a Visegrádi-hegység legmagasabb csúcsa, és már az 1800-as évek végétől turisztikailag jelentős helynek számított. Dobogókőn áthalad az Országos Kéktúra útvonala, amely Magyarország északi tájain tartó, több mint ezer kilométeres, jelzett turistaút.
Igaz, ha nincs autónk, Vajdaságból azért nem a legegyszerűbb feljutni Dobogókőre, de ha elvonatozunk Pestre, onnan már csak egy óra busszal északnak az út. Rengeteg túracsoport érkezik minden hétvégén a hegyre, ezekhez számos Facebook-csoporban tudunk csatlakozni – ha autóval megyünk Pestről néhány jó fej túrázóval, fél óra alatt a kilátónál vagyunk. Ha szeretnénk, alhatunk a menő, rusztikus, ám mégis fűtött jurtákban, amelyek a hegytetőn állnak. Hétköznap 8, hétvégén 10 eurótól kaphatunk ágyat a Zsindelyes Vendégház jurtáiban, a vendégházban pedig 15 eurótól kaphatunk saját fürdőszobás szállást. Időnként éjszakai túrát is szerveznek, amikor fejlámpával haladunk a sötét erdőben a pislákoló holdvilágnál.
Érdekes módon, bármennyire híres túrahely Dobogókő, mégis meg tudott őrizni valamit az érintetlenségéből. Ha a zsúfolt parkolóból fél órányit sétálunk az erdőben, máris visszatérünk a tiszta, vad természethez – lehagyva a kocatúrázókat, akik kötelezően készítenek néhány képet a kilátóról – lehetőleg szelfit, és lehetőleg valami zsebkutyával, leülnek bográcsost enni a vendéglőben, aztán meg hazakotródnak.
Miért éppen Dobogókőről írok? Először is azért, mert egy nagy kedvencem, másodszor pedig azért, mert a legenda szerint a Földünk szív csakrája Dobogókőn található, tehát világhírű a hely. Igaz, a dalai láma szerint ez a teória nem igaz – gondolom, ő minden szent dolgot Tibetben lát, de ezt megbocsátjuk neki. Először is, megbecsülni azt, ami hozzánk tartozik, egy remek emberi tulajdonság, tévedni meg emberi dolog. Viccet félretéve: szívcsakra ide vagy oda, ha kiderülne, hogy tündérek még mindig találhatóak elvétve a világban, akkor egy kolónia biztosan a Plitvicei-tavaknál lenne, a másik meg itt, Dobogókőn. Ez a hely varázslatos! Ősöreg fák, kanyargó csermelyek, tornyosuló sziklák, szakadékok és a vízesés teszik vadregényessé a helyet – és még csak nem is kell érte napokat utazni.
Egyes tanok szerint a Föld erővonalai is itt futnak össze. Bizonyítani ezt nem tudom, de azt állíthatom, hogy amikor leülsz a Zsivány-sziklákra, elcsendesülsz, és csak hallgatod a madárdalt, mély béke tölti el a szívedet. A fák között átszűrődő napfény remegő árnyékokat rajzol az útra előtted. Az állatnyomok emlékeztetnek rá, hogy ember vagy, élőlény, és nem a tiéd az egész bolygó. Emlékeztetnek arra, hogy a lelketlen robot értelmetlen, és hogy az életed végén nem fogsz emlékezni rá, hogy milyen tárgyakat birtokoltál, csak arra, hogy hogyan éltél és mit éreztél közben. Amikor a sötétben baktatsz felfelé a hegyen, a csend tapinthatóvá válik. A lámpád fényén túl lényeket érzel, amelyek vagy megijesztenek, vagy megnyugtatnak, asszerint, hogy mit képzelsz oda – otthon vagy, ide tartozol, ez a te világod. „Itt élnünk, halnunk kell”, ez van, gyerekek. És nem Magyarországra, nem a Kárpát-medencére, és még csak nem is Európára gondolok, hanem erre a Naprendszerben pörgő golyóbisra, amit oly kapzsin fosztunk ki, pedig nincs hova menekülni innen. Ha egyszer olyannyira tönkretesszük, hogy már élhetetlen lesz, a tehetősebbek talán átköltöznek a Marsra Elon Musk bácsival. Egyelőre viszont úgy tűnik, abba a medencébe vizelünk, amiben mind együtt csücsülünk.
A Rám-szakadék Dobogókőtől 13,5 kilométerre található, túratávolságra a kilátótól. Itt a patak által vájt sziklafalon kell haladnunk egészen a vízesésig. Ha hétvégén megyünk, mindenképpen tájékozódjunk, hogy mi a haladási irány, a tömeg miatt. A szurdokban igen kicsinynek érezhetjük magunkat, mivel több méteres sziklák vesznek körül. Egy kis szerencsével rájöhetünk, hogy mi magunk, és velünk együtt a problémáink is igen kicsik, ezért éppenséggel az aggódással is felhagyhatunk. Persze, ez opcionális csomag a túrázásnál – mehetünk áldással a hátizsákunkban, haraggal a szívünkben, vagy akár dohányozva, iszogatva, haverokkal, nagyot legyintve a világra és a problémáira.
Mindegy, hogy hogyan megyünk, a lényeg, hogy menjünk, mindig menjünk, mert egy helyben maradni a kanapén a tévé, a komputer előtt, az maga a halál. Az első napsütéssel húzzunk ki a zöldbe, és ujjongjunk a legszebb ünnepnek: az életnek.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá