(Matador Records 2017)
A kaliforniai sivatagból kisarjadzó zenekar, a Queens Of The Stone Age létezése során folyamatosan a jövőt fürkészte, folyamatosan új irányt keresett. Nem volt ez másképp a Villainsszel sem. Sorban hetedik albumukkal is csak kiindulópontnak használták fel az 1950-es, 60-as évek rock and rollját.
Josh Homme-t sokan a legendás Kyuss gitárosaként ismerték meg, de a sivatagi riffpápa minden megtett, hogy legitározza magát a stoner rock keskeny oltáráról. Elég csak arra gondolni, hogy az új lemez producere az a Mark Ronson, aki Amy Winehouse, Adel vagy épp Bruno Mars popslágereinél bábáskodott.
A Villains a csapat hetedik albuma és egyben a QOTSA tánclemeze. Első hallásra kicsit furcsa érzés, hiszen ilyen muzsikát leginkább a banda testvérzenekarától, az Eagles Of Death Metaltól szoktunk meg. Néhány dalban Homme Elvisbe oltott kakasként jelenik meg lelki szemeink előtt. Homme a lemez megjelenése előtt számtalanszor elmondta, hogy igazi táncolós, riszálós dalokat akart írni, s ezt maximálisan teljesítette is. Néhány dal egyenesen a táncparkettre ráncigál minket is. A mai világban, amikor mindenki a like-okra gyúr, kiveszőben van a lázadás, az egyéniség diadala, és talán már a rock and roll sem annyira szexi, mint a megdicsőült 20. században. Ezt érezhette meg a Queens Of The Stone Age is, és ezért nyúltak vissza az 1950-es, 60-as évekbe, amikor a rock and rollban megvolt az igazi vadság, lázadás. Erre utal a lemezcím is.
A kezdő dalt már az album hivatalos megjelenése előtt bemutatták. Baljós intró, földöntúli szinti, mégis táncolható. A második, a The Way You Used To Do idézi meg leginkább az ötvenes évek Amerikáját. A gyors, pattogó ritmusok mégsem találnak be elsőre. Ez a legnagyobb baja a korongnak, a dalok nem minden esetben hatnak azonnal. Pedig a rock'n'roll alapjai a bőrünk alá is behúzódó dallamok, amik miatt újra és újra meg akarjuk hallgatni a dalokat. Ugyanezt a ős rock and roll érzést viszi tovább a Head Like a Haunted House is, viszont ez a szám már jobban működik, el is kapja az ember lábát.
A már említett Mark Ronson munkája különösen a hangzáson érhető tetten. A producer mesterien idéz meg könnyűzenei korszakokat, igazi modern köntöst ad nekik, illetve kiemeli azt, amiben az adott zenekar a legjobb. Ebben az esetben a mélyre hangolt, dühös riffeket. Recseg-ropog minden, a gitárhangzás szikár, akár egy világvégi sivatag, és mindez javára válik az albumnak. Szóval én nem tartom ördögtől valónak Ronson jelenlétét.
Ugyanakkor az aktuális album minden korábbi QOTSA-albumtól jócskán eltávolodott. Nincsenek varacskos repetitív riffek, nincs annyi – az előző albumra jellemző – dülöngélő melankóliából sem, és hát a táncolhatóság sem volt igazán jellemző a bandára. Mégis jól áll nekik, egyáltalán nem testidegen ez a megközelítés. Az album egyik legérdekesebb száma a Domesticated Animals. Ez a dal sem egy instant sláger, de a furcsa ritmizálású riff miatt lassan bekúszik a hallójáratainkba, és ott is marad. A Domesticated Animals alappillére Michael Shuman búgó basszustémája, illetve Homme énekdallama, ami által megjelenik a hiányolt keserédes melankólia is. Különösen hat a Fortress című dal is. Érdekes a hangulata, kissé melankolikusnak tűnik, de a dal témája inkább emelkedetté teszi. A zenekarvezető a lányának írta a dalt; arra biztatja, hogy bátran nézzen szembe félelmeivel, hiszen csak így lehet képes legyőzni azokat.
Az Evil Has Landed brutális telitalálat. Észvesztően húznak a riffek, búg a basszusgitár, tele van ritmusváltásokkal, és még ezt is képesek megkavarni az egymásnak feleselő gitártémákkal, és a legparádésabb az egészben, hogy a végén teljesen elszabadul a rock and roll-vonat.
Az album csúcspontja egyértelműen a záródal. A Villains of Circumstance egy remekül megkomponált vallomás. Igazi nagy ívű mestermunka, a dal befejezése egyenesen hidegrázós. A zárótételben Homme ismét a gyermekei felé fordult. A gyakori turnézás megviselte a gyerekeivel való kapcsolatát. A zenekar frontembere a dalban talán minden szülő álmát fogalmazza meg, hiszen valami maradandót akar nyújtani gyerekeinek, ami akkor is rá emlékeztetik őket, amikor ő már nem lesz. Ez a dal talán pont ilyen lesz számukra.
Tulajdonképpen örülhetünk, hogy kedvenc sivatagi hőseink ennyire jól érzik magukat. A zenekar és köre kemény dolgokon ment át az elmúlt években, és nagyon meglepő, hogy mindezek után egy ennyire életigenlő és felemelő albummal jelentkeztek. A Villains talán nem hat elsőre, talán nem váltja meg a világot, és az együttes történelmében sem a legjobb album. Nem ér fel a Song For A Deaf vagy a Like A Clockwork magasságába, de mindenképp a banda jobb albumai közé tartozik, érdekes színfoltja a zenekar diszkográfiájának. Akik kíváncsiak arra, hogy ebben a furcsa században merre tart a rockzene, és nem rettennek meg a szokatlantól, azoknak a Queens Of The Stone Age még mindig kiváló iránytű lehet.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá