Az amerikai Fates Warning legénysége az A38 hajón
Nagyszerű járműnek bizonyult az ukrán ipar Artemovszk–38 nevű kőszállító hajója, és a teherszállításnál hasznosabb szerepet csak 2003-ban nyert, amikor a Petőfi híd tövében horgonyzott le, a budai rakparton. Időközben ellátták minden széppel és jóval. Elsősorban egy nem túl tágas, ám annál barátságosabb légkörű koncertteremmel a hajó gyomrában, ahol az egykori rakományhoz méltóan szinte minden este kőkemény rock tölti ki a teret, márpedig azt megtapasztalhattuk, hogy a Duna hullámai felett a hanghullámok is kitűnő minőségben terjednek. A látogatók felépítése és feje általában eléggé keménykötésű, de akit mégsem kizárólag a hard rock csalogatott ide, az a gyönyörű kilátással rendelkező étteremben vagy a néhány bár egyikében szerezhet magának gasztronómiai, illetve folyóügyi örömöket. Ezenkívül még négy vendégszoba meg egy irodahelyiség kapott helyet a fedélzeten, az itt fellépő művészek és a koncertszervezők kifogástalan kényelme érdekében, nehogy szó érje a hajó orrát.
Számomra a progresszív metál egyik úttörője, a Connecticut államban 1982-ben megalakult Fates Warning képezte az ellenállhatatlan csalétket, mivel a mindössze kilenc várost felölelő európai turné egyik kitüntetettje éppen Budapest volt. A szép hosszú múltra visszatekintő együttes ugyan nem vívott ki magának akkora népszerűséget, mint az amerikai származásuk, koruk és műfajuk szerint is ugyanabba a kategóriába tartozó Dream Theater és Queensrÿche, ám a vájt fülű rajongókat ilyen apróság nem tévesztheti meg. Szóval igencsak kitöltöttük a nézőteret. Igaz, ez a külföldről érkező megszállottakkal együtt is alig 600 nézőt jelentett, ami viszont éppen elegendő egy bensőséges, családias hangulat kialakításához. Jómagam mindig is haladó párti voltam, persze eszem ágában sincs politikai síkra téríteni a beszámolót, szóval a fent említett két progresszív zenekar után végre a Fates Warning előadását is testközelből kellett megtapasztalnom. Ezért idejében kiváltottam a beszállókártyát, és az első sorokban feszítve vártam a történelmi fellépést. Nemcsak azért, mert az együttes tagjai először találkoztak velem élőben, hanem maga a frontember, a csodálatos orgánummal megáldott Ray Alder hívta fel a figyelmünket arra, hogy hamarosan a történelem részeseivé válunk, a turné végeztével ugyanis koncertkiadás fogja megörökíteni a legjobb felvételeket.
Mindezt nem is kellett különösen hangoztatnia, mert minden egyes remekművet olyan erőteljes tapsvihar követett a részünkről, hogy ezek közül néhány biztosan bekerül a csúcsgyűjteménybe.
Az együttes alapítója és egyetlen őstagja, a legszebb (mármint két ötösből álló) éveit taposó Jim Matheos minden tudását és tapasztalatát beleadta a gitárjátékba, átszellemült kifejezéssel, félárbócra eresztett szemhéjakkal simogatta a hangszert, melyből időnként kettőt is az ölébe vett, hiszen számos dal lírai, akusztikus szólamokkal kezdődik, majd harsány elektromos futamokba torkollik.
Mindeközben arcából alig láttunk valamit, mert egész felsőtestét könyékig érő, hullámos hajzuhatag takarta, így csak azt tapasztalhattuk, hogy minden idegszálával a zenére összpontosít. Az volt az érzésem, hogy rólunk nem is vesz tudomást, még a számok között is kizárólag a szerelme, vagyis a hosszú nyakú, ívelt testalkatú, hol búgó hangon, hol élénk sikolyokkal megszólaló, középen formás nyílással és a fején hat hajszálvékony húrral rendelkező szépség köti le minden figyelmét. Ez a fajta révület fokozatosan a közönségre is átterjedt. Mi sem tomboltunk, hanem lecövekelve, tágra nyílt szemekkel és fülekkel figyeltük a mágust, legfeljebb heves bólogatással követtük a ritmust, két varázslat között pedig fejünk fölött csaptuk össze a tenyerünket, hogy a művészek ne csak hallják, hanem lássák is lelkesedésünket. Az énekes részéről egyébként mindig megkaptuk a köszönetet, ő maga is széles gesztikulációkkal követte saját szavait. Temperamentumát egészen délről hozta magával, hiszen az Alder név valójában a mexikói eredetű Balderrama rövidítéséből keletkezett. A dobok mögött Bobby Jarzombek alaposan megizzadt, annak ellenére, hogy a Duna hűs vizétől alig néhány centiméter választotta el, viszont két teljes órán keresztül püfölte a bőröket meg a pergőket.
Ez idő alatt egy gondosan összeállított áttekintést kaptunk a zenekar 36 éves életművéből, az összesen 12 albumból 8 képviseltette magát ezen az estén. Jelentős szerepet játszott a legfrissebb, Theories of Flight című alkotásuk, az új anyagnak ugyanis a fele került a listára, és meg kell jegyeznem, hogy teljesen megérdemelten. Emellett Joey Vera basszusgitáros fiatalos lendülete is felvitte az előadást, ő mindössze 54 éves, és talán emiatt bizonyult a legmozgékonyabbnak az egész színpadon. Az ugyancsak jó érzékkel pengető kisegítő társ, Michael Abdow pedig még színesebbé és gazdagabbá tette az összképet, márpedig Matheos virtuóz játéka mellett ez nem kis teljesítmény.
A repertoár vége felé került terítékre az 1991-es Parallels albumról két súlyos dal elragadó refrénekkel, amit a szépszámú rajongótábor sem bírt tovább higgadtan hallgatni, és ekkor már teljes hangerővel visszhangzott a nézőtér. A szövegeket mindenki kívülről fújta, nagyjából a dallamokat is, bár ez utóbbi nem szokott egyszerű lenni a Fates Warning esetében, mint ahogyan a The Eleventh Hour nyolcperces „slágerükben” meg is énekelték, több száz tagú kórus kíséretében: Nothing’s Easy Anymore.
A kezek újból a magasba lendültek, igaz, ezek közül sok éppen fényképezőgépet vagy mobiltelefont markolászott, de szerencsére nem vitte túlzásba senki, így nem csökkentette a koncert élvezeti értékét ez a járványszerűen terjedő népszokás.
Nem hagyhatom említés nélkül a – cseppet sem meglepő módon – prog metált művelő előzenekart, az olasz Methodicát, amely valóban módszeresen kihasználta a röpke negyven perces lehetőséget, megfelelő hangulatot teremtett, ráadásul az örökké kalapot viselő billentyűs egészen változatossá tette a szimpatikus társaság szerzeményeit.
A fekete bőrkabátos énekes meg különösen belopta magát a szívünkbe a „Köszönöm, Budapest” meg a „Gyönyörű közönség” kifejezések hibátlan magyar kiejtésével, tehát ritkán látott, szoros barátságot kötött az „ö” hanggal. Feladatuk végeztével a veronai mesterek az igazi nagymesterek előadását már velünk együtt csodálták a merch-pultnál állva, készségesen pózolva az érdeklődőkkel. Stílusukat illető dicséretünket szerényen hárították el azzal, hogy messze járnak ők még a példaképek színvonalától, sőt azonnal visszabókoltak, hogy az A38 az egyik legjobb hely Európában, a hangzás meg különösen igényes. Ezáltal még jobban megszerettük őket, a véleményüket pedig nagy örömmel osztjuk, illetve érthetőbben kifejezve: Like és Share. Abban maradtunk, hogy találkozunk még, és az sem baj, ha ez ismét a világ legszebb kőhajító szállóján, vagyis bocs, fordítva: kőszállító hajóján valósul meg.
0 Hozzászólás
Szólj hozzá