DAY 119: ESÉLYES, HOGY EGY ZSENI VAGYOK

Sok embert egyetlen lángelme egyetlen mondata vezérel át az életen. Ezt, mondjuk, onnan is tudhatjuk, hogy a Facebook tele van motivációs szövegekkel, ahol hús-vér emberek helyett egy a jó ég tudja ki által vezetett oldal próbál meg minket meggyőzni arról, hogy szépek vagyunk. Hát ez nem így működik. Van tükröm. Ha a hajam zsíros, és már egy hete nem aludtam ki magam, nincs minek szépnek lennie rajtam. Majd ha rendbe teszem a pofám, lesz belőlem valami, és majd beszélhetünk. Na, pont az ilyen elvileg motiválós cuccok miatt tettem le arról, hogy majd valakinek egy jó beszólása szerint éljem az életem. Persze azért engem is ragadtak meg mondatok. Ott van az „én egy zseni vagyok, csak rajtam kívül senki sem tudja” mondat Bukowskitól. Annak idején a gimis tanulmányaink végén az osztállyal ezt az idézetet választottuk ki arra, hogy a felsőnkre nyomtassuk. Csak három évvel később akadtam rá az idézett mondatra Bukowski egyik regényében. Szentül meg vagyok győződve, hogy ha már akkor kiderül, hogy ezek a szavak a holtrészeg Chinaski száját hagyták el, még csak esélye sem lett volna annak, hogy ez az idézet szerepeljen a felsőnkön. De hát a tudatlanság néha áldás, nem?

DAY 120: EGYETEM = SZÁMOK

Egy bizonyos pont után az egyetemi oktatás már nem a bulikról szól, és nem is a barátszerzésről, ami aztán komoly kapcsolatot jelenthet az üzleti életben, sőt még csak arról sem, hogy tudást szerezzünk, hanem, akármilyen furán hangzik is, az egész átalakul egy számmá.

Ez a szám pedig nem más mint a hátralévő vizsgák száma, ami minden vizsgaidőszakban csökken, időközönként pedig megnövekszik. Ha megkérdezik, hogy hanyadéves hallgató vagyok, szívem szerint nem is évet mondanék, hanem a vizsgáim számát, hadd törje az illető a fejét, hogy az most akkor pontosan mit is jelent. Ami pedig a diplomálásom időpontját illeti, az kizárólagosan az én dolgom.

DAY 121: HELLÓ, NEGYEDIK!

S idővel eljött a negyedik is. Pedig milyen messzinek és lehetetlennek tűnt mindazok után a rémtörténetek után, amiket az idők folyamán hallottam a rengeteg tanulnivalóról, na meg az évismétlésről. Régen boszorkányokkal ijesztgettek, később viszont elég rémisztő volt hallgatni a joghallgatók élményeit is. Mindig az évismétlés rémített meg a legjobban, a mesék hallatán ugyanis, meg látván azokat a vaskos könyveket, ez valami elkerülhetetlennek tűnt. Ehhez képest viszont elég könnyedén csusszantam át egyik évből a másikba. Most pedig, jézusmáriám, belegyalogolok az utolsó évbe.

Hogy okosabb vagyok-e? Mittomén. Hogy jobb vagyok-e? Hülye kérdés, fogalmam sincs. Hogy én fogom megváltoztatni a világot? Na, azt biztos nem. De mindenesetre én örülnék annak a ténynek, hogy negyedéves vagyok. Elvégre is, az efféle „apróságoknak” is örülni kell.

DAY 122: ROHANJ, PÁNIKROHAM!

Gyerekként mindig fel akartam nőni. Persze, nem én voltam az egyetlen, aki így gondoltam. Az iskolai nap hosszú volt, a hétvége mindig messze volt. Azt hittem, hogy sosem érem meg azt, hogy bekerüljek a felnőttek világába, mert az annyira messze van, én meg éppen el voltam foglalva a kórussal, a színészkedéssel, a rajzórákkal, korcsolyázással és úszással, a hegedüléssel. Most meg már azon kapom magam, hogy hohó, újév van, és közeleg a júniusi vizsgaidőszak, és többé nem a nyári szünet van messze, hanem a gyerekkorom. Már nyolc éve lesz annak, hogy befejeztem az általános iskolát. Már nem vagyok középiskolás sem. Sőt, holnap már állást kell keresnem, hiszen az egyetem sem tart örökké, annak is a vége felé járok. Legalábbis így érzem magam a papírokat gyűjtve az iratkozáshoz. Azért nem hittem volna, hogy majd minden ilyen gyorsan elmúlik. Pedig még csak most kezdtem volna majd „élni”.