Tízéves a Fabula Rasa

Szórakoztatnak, elgondolkodtatnak, megríkatnak, és feltöltenek. A szabadkai Fabula Rasa Gyermekszínjátszó Grundnak nem akármilyen múltja, jelene és jövője van. A társulat tíz év alatt 23 előadást mutatott be, erről beszélgettünk az alapítókkal, Greguss Zalánnal és Ralbovszki Csabával.

Milyen nehézségekkel kellett szembenéznetek az elmúlt tíz év alatt?

Zalán: Az első nehézséget az okozta, hogy mindketten zöldfülűek voltunk a színházvezetést illetően, és belecsöppentünk egy olyan dologba, amiről fogalmunk sem volt, de belevágtunk. Úgymond, szerencsétlenségünkre, negyvenvalahány gyerek jelentkezett, ami nagyon szép, de ennyi gyerekkel színházat csinálni rettenetesen nehéz, hiszen mindegyiküket meg kellett valamennyire mozgatni. Az első bemutatónk, A dzsungel könyve nagy sikert hozott, és mindenki nagyon szerette, hiszen jó dalokból és jó koreográfiákból állt. Volt, hogy problémába ütköztünk a helyhiány vagy a díszlet és a jelmez miatt, de a Népkör sok esetben segített rajtunk, soha nem hagyott minket cserben. Problémák mindig vannak, de mindig meg is oldódnak. Az elejétől kezdve nagyon fontos volt, hogy a tagok elfogadják egymást, hiszen csak úgy lehetünk erősek és egységesek. Mindig is azt hangsúlyoztam, hogy az a szép az egészben, hogy nem vagyunk egyformák. Viták voltak és lesznek, de őszintén megbeszélünk mindent egymással, és leírhatatlan az az összefogás, ami jellemzi a csapatot.

Csaba: Minden kezdet nehéz. Amikor felkerestek minket a Népkörből, hogy legyünk csoportvezető tanárok, akkor volt bennem félelem, de sokat jelentett, hogy Zalánnal ott vagyunk egymásnak. A dzsungel könyve sikere után megnyugodtunk, és tettük tovább a dolgunk. Idővel annyira kiforrott a csapat, hogy úgy érzem, bármit meg tudnánk velük csinálni, semmiféle félelem nincs bennem. A tíz év bizonyíték arra vonatkozóan, hogy még a próbaegyeztetési nehézségeket is át tudjuk hidalni.

Ötletelhetnek nálatok a fiatalok?

Zalán: Az idősebb tagok, akiknek több tapasztalatuk van a színházcsinálásban, szórják az ötleteket. Van, ami jó, van, ami kevésbé, de mindenkit meghallgatunk és bevonunk a munkába.

Csaba: Természetesen, és nagyon merészek ilyen téren. Azt vallom, hogy vegyenek részt mindenben, akár a zene- akár a jelmezválogatásról van szó. Fontos, hogy mindent megtanuljanak, ezért például a kicsiknél a nagyok fényeznek.

Miért jó a Fabula rendezőjének lenni? Mire emlékeztek vissza a legszívesebben?

Csaba: Én elsősorban szervezőnek tartom magam, és leginkább ezért a sok szeretetért vagyok hálás, amit a társulattól kaptam. Nem gondoltam volna, hogy egyfajta brandet alkotunk Zalánnal a Fabula Rasából. Az egymásba fektetett bizalom, csapatszellem és szeretet motivált minket eddig és ezután is.

Zalán: Nagyon sokat tanultam szakmailag is, hiszen a Fabula által jobban rálátok és megértem a színházat, ebben pedig a gyerekeknek is fontos szerepük van. A feleségem, G. Erdélyi Hermina is része a történetnek, hiszen vele készítjük az új előadást, de már korábban is besegített a munkánkba. Folyamatosan a családérzet kavarog a fejemben, hiszen nagyon szerencsésnek érezhetjük magunkat azért is, hogy a Népkör befogadott minket, és a többi szakcsoport is elfogadta a Fabulát. Nem tudjuk ezt hogy meghálálni.

Verebes Andrea sok-sok évig volt lelkes tagja a Fabulának, és olyannyira megszerette a színművészetet, hogy jelenleg másodéves az Újvidéki Színművészeti Akadémián.

– A Fabula megtanított odaadással, örömmel, alázattal játszani. Itt léptem először színpadra, és itt kaptam/kaptunk lehetőséget, hogy sok műfajban próbáljuk ki magunkat. Ami számomra a legfontosabb, hogy Zalán és Csaba olyan grundot kovácsolt, ami nemcsak egy színjátszó csapat volt, van és less, hanem egy igazi kis családot. Nagyon örülök, hogy a tagja lehettem. Ha nincs a Fabula, nem tudom, beiratkozom-e az Akadémiára. Nagyon remélem, hogy azt a hitet, tüzet, ami akkor volt bennem, a pályám következő szakaszaiban sem fogom elfelejteni. Remélem, valamilyen formában egyszer még visszatérhetek a Grundhoz.

Lukács Ramóna a kezdetektől fogva tagja a Fabulának, és el is mondta, hogy miért:

– A Fabula nem egy színjátszó szakkör, akárkit meg lehetne kérdezni erről, ugyanezt mondaná. A Fabula ez alatt a 10 év alatt családdá kovácsolódott össze. Nem is tudom úgy elképzelni magam, hogy ne lennék tag. Eleve a Fabulának köszönhetem, hogy ennyire megszerettem a színházat és a színpadot. Igaz, hogy a lámpaláz visszajön, akármikor a csoporton kívül lépek színpadra, de ha a Fabulával várunk a színfalak mögött, inkább izgatott vagyok, és nem rettegek szembenézni a közönséggel. Összetartunk és mind tudjuk, hogy ha valaki valamit elront, a másik ki fogja segíteni, utána pedig együtt nevetünk a bakikon. Bajtársak vagyunk. Persze ez nemcsak előadáskor, hanem próba közben is így van. Minden próbának olyan hangulata van, amit le sem lehet írni, és persze nekünk is megvannak a mélypontjaink, de a nap végén mindig nevetve megyünk haza.

Kíváncsi voltam, hogy mi változott meg az elmúlt tíz évben a csapatban. Ramóna ennek kapcsán is megosztotta velünk a véleményét:

– Az, hogy elkezdtem ide járni, egy hirtelen ötlet volt 2008-ban, amikor megnyílt a szakosztály. Úgy voltam vele, hogy érdekes lenne kipróbálni, de sosem gondoltam volna, hogy ilyen nagy része lesz az életemnek. A 10 év nem kis idő, de az igazat megvallva, fel sem tűnt, hogy mikor lettünk ilyen öregek. A felállás sokat változott, voltunk többen-kevesebben, de valahogy a légkör, ami belengi a csapatot, sosem változik. Az első években voltak apró viszályok, mint ahogy minden gyerekcsapatban, de ma azokat nevezhetem a legjobb barátaimnak, akikkel annó nyelvet öltöttünk egymásra. A veszekedések sosem voltak komolyak, és akárhányszor valaki elhagyja a csoportot, mindig könnyes a búcsú, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem örökre mennek el. Ha valaki a régiek közül úgy dönt, hogy visszatér, biztos lehet benne, hogy ugyanoda tér vissza, ahonnan elment. A tagok változtak, de a Fabula nem.

Azt sem volt egyszerű megválaszolni, hogy melyik a kedenc előadás, de Ramóna ezzel is megpróbálkozott:

– Nehéz egyet kiválasztani, mert nekem a Fabulában minden dal, minden betanult tánc és minden jelenet fontos. Az együtt töltött idő egy nagy élménnyé tette az egészet. Minden alkalom, amikor énekeltünk a buszban egy vendégszereplésről vagy versenyről hazafelé, vagy amikor bemutató után együtt buliztunk. De ha meg kéne említenem egy számomra kellemes pillanatot, akkor talán azt választanám, amikor még kiscsoportosként Zalán felhívott, hogy be tudnék-e ugrani a Rovarok című előadásba, amit akkor a nagyok csináltak. Ez nekem annyit jelentett, hogy ez az előadás még mindig az egyik kedvencem.

Uglik Auróra az egyik legújabb tagja a Fabulának:

– Az idei iskolaév elején csatlakoztam a társulathoz. Mindig is szerettem volna megmutatni magam a világnak és az embereknek, ennek pedig egy gyönyörű formája a színészet. A csapatban felszabadult vagyok és mindig kicsattanóan boldog. Ezek az emberek mindig a legjobbat hozzák ki belőlem.

2019-re vonatkozóan Zalántól megtudtuk, hogy a kicsikkel Szép Ernő- és Molnár Ferenc-szövegekkel utaznak vissza az időben, a nagyokkal pedig Janne Teller Semmi című művét viszik színre G. Erdélyi Hermina segítségével.

Képgaléria: