Desiré Central Station Festival 2018

Ha november, akkor Desiré – tartja egy szabadkai mondás, amit immár tizedik éve ismételgetünk novembertől novemberig. Ez az a néhány nap (saccperkábé tíz) az évben, amikor mindenki, nemtől és kortól függetlenül kiélheti alternatív színházi szenvedélyeit, és az ettől ódzkodó polgárok is rászánhatják magukat arra, hogy kilépjenek komfortzónájukból, és bekukkantsanak ebbe a világba (is). A szervezést a kezdetektől a Kosztolányi Dezső Színház csapata, élén Urbán András igazgatóval/rendezővel vállalja magára, ugyanakkor a megvalósításban önkéntesek kisebb serege is segédkezik. A desirések ezen a néhány napon (saccperkábé tíz) ott vannak mindenhol, nemcsak a színházak és a kísérőrendezvényeknek otthont adó intézmények környékén találkozhatunk velük, hanem a város központjában is, ahol a fesztivált népszerűsítik.

Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a Desiré plakátjai különös hangulatot adnak a városnak, és a megszokott márkanevek és standard hirdetések mellett ilyenkor művészi igénnyel (valódi képzőművészek keze által) elkészített poszterek is láthatóak. Ezek a plakátok évről évre változnak, és mindig tartogatnak valami újat, valami meghökkentőt. Az idei rendezvény alcíme Barbaricum volt, és a plakátokon látható búzamezőn egy szál virág mellett heverő fél pár bakancs azt vetítette előre, hogy a rendezvény ezúttal sem kímél bennünket, a szépséget mindenféle fenntartások nélkül fogja szétzúzni és átformálni a szemünk előtt, hogy ezzel egy új és mindenféleképpen más esztétikumot hozzon létre. Amiről aztán eldönthetjük, hogy vagy beveszi a gyomrunk, vagy nem, viszont az teljes bizonyossággal állítható, hogy nem hagy bennünket hidegen. Utóbbi megállapítás lerágott csontnak tűnhet, de igazságtartalmával senki sem vitatkozhat.

A fesztivál előadásaiban napjaink problémái kerültek színre. A politika, a nacionalizmus, a nácizmus, a feminizmus, a diktatúrák, hogy csak néhány olyan témát említsünk meg, amelyek szerepet kaptak a darabokban. Kérdésfeltevés, problémafelvetés, szembesítés minden előadás, olykor kinevetjük a fennkölt eszméket, olykor sírunk a történtek fölött, de a darabok megtekintése után is tanácstalanok vagyunk, tehetetlennek és kicsinek érezzük magunkat, olyannak, aki nem változtathat a dolgok állásán, csak tűr és tűr, és legvégső elkeseredésében nevet, kacag és végül röhög magán, az őt körülvevő világ visszásságain, a pusztulásba vezető barbárságon.

Ahogy azt már megszokhattuk, a fesztivál idén is nemzetközi jellegű volt, és a régiónk országai mellett

távolabbi államok képviselői is jelen voltak, Oroszországból, Franciaországból, és mint ahogy lenni szokott, a nyelvi és kulturális különbségek nem okoztak gondot, hisz ezúttal is bebizonyosodott, hogy sokkal több dolog köt össze bennünket, mint amennyi szétválaszt.

A Barbaricum keretében összesen 19 előadást tekinthettünk meg. Ez kiegészült a Desiré Akadémia programjaival, illetve a koncertekkel, bulikkal, úgyhogy ember legyen a talpán, aki lépést tartott a rendezvényekkel. Mi erre ezúttal nem vállalkoztunk. Egy előadást, egy filmet és egy koncertet tekintettünk meg.

*

Az előzetes egyeztetések során, elfoglaltságainkat, illetve a rendelkezésünkre álló szabadidőt tekintetbe véve a Queendom című előadást választottuk. A darab Szabó Veronika szabadúszó performer-rendező munkája nyomán jött létre. Ha röviden kellene bemutatni az előadást, annyit mondhatnánk róla, hogy női szerepeket, női reprezentációkat vonultat fel. Ha ennél hosszabban, akkor azt is elmondhatjuk, hogy férfiszerepeket, reprezentációkat is. Ahogy a nők látják a társadalmunkat, az életünket. A performansz jellegű darab során különböző képek jelentek meg a nézők előtt, és mindezt többnyire szöveg nélkül prezentálta a hét nő, mozgással, énekkel és zenével, öltözéssel és vetkőzéssel. Ráadásul a humor sem hiányzott az előadásból. Aki nevetni akart, nevethetett – igazi desirés nevetéssel (lásd fentebb).

A darabot megelőző sajtótájékoztatón magától Szabó Veronikától megtudtuk, hogy a Queendomot előadó társulat valójában nem is társulat, és a szereplők csak ezen darab erejéig álltak össze, de úgy tűnik, hogy az együttműködésnek lesz folytatása.

*

Azután eljött a fesztivál utolsó napja, és a nap, amikor a Desiré Akadémia keretáben bemutatták a kultikus szlovéniai Laibach zenekar észak-koreai vendégszerepléséről szóló (dokumentum)filmet, a Liberation Dayt, vagyis A felszabadulás napját. A zenei társulatot 2016-ban az a megtiszteltetés érte, hogy első nyugati zenekarként felléphettek a bezárkózás szimbólumává vált ázsiai országban. A filmvetítés előtt Ivan Novak, a társulat alapító tagja, aki a hivatalos meghatározás szerint a fény- és vetítéstechnikáért felel, beszélt magáról a filmről, az ott szerzett élményeiről, és arra is emlékeztette a közönséget, hogy a Laibach az 1980-as években már járt egyszer Szabadkán, és örömmel tettek eleget a kérésnek, hogy több mint húsz év után visszatérjenek a városba.

De egyelőre maradjunk Észak-Koreánál. Talán mindenki tisztában van az ottani helyzettel. Ez a megállapítás lehet, hogy tűpontos, ugyanakkor tele van buktatókkal, hisz minden valószínűség szerint csak annyit tudunk, amennyit a sajtóban hallunk és olvasunk. És hogy ez a tudásunk mennyire hiteles? Annyira, hogy, mint már említettük, az országra a bezárkózás a leginkább jellemző, tehát minden adatot fenntartásokkal kell kezelnünk. Ivan Novak annak a meggyőződésének adott hangot, hogy az ott élők boldogok, a parkok tele vannak, és az emberek élik a mindennapjaikat, tisztelve a vezetőiket, a hőseiket, megadva nekik, amit meg kell adni nekik, és betartva a szabályokat. A mindenféle szabályokat, a szabályokat, amelyek az élet legkülönbözőbb területeit igyekeznek szabályozni. A filmben ebből is kaphattunk ízelítőt, mint ahogy azt is megtudtuk, hogy milyen nehézségek merültek fel a koncertre való készülődés során, hogy melyik videót nem szabad kivetíteniük az előadás során, melyiket vágják meg, mert az érzékenyen érintené vagy, urambocsá, rossz hatással lenne az észak-koreaiakra, hogy az énekes, Milan Fras hordhatja-e jellegzetes fejfedőjét vagy sem, és hogy a különböző effektusokat hogyan oldják meg, mint ahogy mondták, az ötvenes évekből származó felszereléssel. Olykor nevettünk is. Talán a naivságon, talán azon, hogy olykor kicsinyes dolgokon is megbotránkoznak a vendéglátók, de leginkább a munkamorálon, ami „nyugati” szemmel felfoghatatlannak tűnik.

A film végén egy bejátszásból megtudhattuk, hogy az itt bemutatott alkotás nem száz százalékban az a mű, amit a norvég rendező, Morten Traavik elképzelt, hisz egy részét felsőbb utasításra ki kellett vágniuk. És nem az észak-koreai elvtársak kérésére, hanem az eredeti alkotásban megszólaló zenekar menedzsmentjének kérésére, aki komoly büntetéssel fenyegette a film készítőit.

Vagyis újra kellene gondolnunk az elképzeléseinket a diktatúrákról. Vagy?

*

Majd eljött az utolsó este, és tömött nézőtér előtt a Jadran színpadára állt a Laibach legénysége. Aki ismeri a zenekar munkásságát, azt nem érhette meglepetés, hisz a társulat harmincéves története során folyamatosan változott, folyamatosan újabb és újabb stílusokat vontak be a zenéjükbe, és a folyamatos megújulás során feljegyezhetünk finomabb és nyersebb periódusokat is. Ami viszont nem változott, az a mindenféle hatalmi konstrukciókkal szembeni (nevezzük úgy) tiszteletlenség, a mindenféle művészeti felépítményekkel szembeni (jobb szó híján ismét) tiszteletlenség, és a társadalmi divatokkal, sztereotípiákkal szembeni (harmadszor is) tiszteletlenség. Szabadkai koncertjén a társulat elsősorban a legutóbbi két albumára helyezte a hangsúlyt, a 2017-es Also Spracht Zarathusra, valamint a 2018-as The Sound of Music repertoárja a közönség soraiban ülőkben minden bizonnyal komoly nyomott hagyott, és talán mindenkiben megfogalmazódott a kérdés: mi végre?!

A képek forrása a Desiré Central Station Festival Facebook-oldala

Képgaléria: