Itt a tavasz, virágoznak a növények, emberek és állatok egyaránt, mindenki nyújtózik egy nagyot, vidáman néz az ég felé, talpra szökken, és belevág a tavaszba. Persze ez egy optimális forgatókönyv, és talán mindannyiunknak így kellene éreznünk, de bizony megtörténhet, hogy nincs kedvünk kivirágozni, sem nyújtózkodni, sem vidáman nézni, sem talpra szökkenni, de legszívesebben még csak a tavaszba sem vágnánk bele, és valójában semmibe sem vágnánk bele, csak úgy belevágatlanul élveznénk a szelet, a meleget, azt, hogy nem kell többkilónyi ruhát magunkra erőltetnünk, csak ülnénk és hagynánk, hogy teljen az a rohadt idő. Mert ő olyan, ő azt teszi, telik, ha tetszik nekünk, ha nem, végzi a dolgát, függetlenül attól, hogy mi kivesszük-e a részünket belőle, folyik, telik telhetetlenül.

Nehéz a tavaszról úgy beszélni, hogy ne használnánk giccses megfogalmazást, szavakat. Például be tudna-e valaki számolni egy ideális tavaszi napról anélkül, hogy kimondaná azt, hogy szellő, vagy hogy lágy szellő vagy lágy tavaszi szellő? Vagy kihagyná valaki a madárcsiripelést, a méhzümmögést? És a fecskéket? A virágokat? Reménytelen… Csak úgy beszélhetünk a tavaszról, ha ezeket a kifejezéseket is használjuk. Ellenkező esetben a hallgatóságunk nem érti, mit is akarunk mondani… Sőt abban sem lenne biztos, hogy tényleg akarunk-e mondani valamit, vagy csak úgy random jönnek a szavak a szánkra, és onnan ki, és onnan a másik ember hallójáratába, és onnan az agyba… Vagy nem. Szóval kellenek a giccses, ezerszer elmondott kifejezések, ne féljük használni őket! Használjuk! Írjuk le őket ezerszer, majd még ezerszer! Mindezt csak azért, hogy rájöjjünk, hogy vannak szavak, kifejezések, amik nem tudnak kiüresedni, amiket minél többször ismétlünk, annál inkább hatnak ránk, különösen, ha olyan dologról van szó, amit nagyon vártunk. Virágok, szellő, fecskék, méhzümmögés.

Eme utóbbi mondat pedig újra elvezet bennünket a természet-, illetve környezetvédelemig. Egyre többen hangoztatják, hogy gyors és radikális lépésekre van szükség. Talán találkoztatok már Greta Thunberg nevével. A 16 éves, svéd középiskolás azzal várt ismertté, hogy minden pénteken kivonul az országa parlamentje elé, hogy sürgesse a klímaváltozás elleni gyors és határozott fellépést. Gretát ezért a tettéért nemhogy megrovásban részesítették volna, mondván, hogy inkább iskolába járjon, és ne avatkozzon a nagyok dolgába, hanem Nobel-békedíjra jelölték. Nem olvastam utána, hogy hány éves a legfiatalabb ilyen-olyan Nobel-díjas, de Greta minden bizonnyal felférne a legfiatalabb Nobel-díjasokból álló dobogóra. Már ha megkapja. És miért ne kapná meg? A fiataloké a jövő, és a fiatalok a hírek szerint rájöttek, milyen veszély fenyegeti a természeti környezetet, sőt ennél is tovább mentek, és rájöttek, hogy a természeti környezet romlása, átalakulása milyen veszélyt tartogat az emberiség számára. A mostani fiatalok nem akarnak megfulladni a szemétben, nem akarnak több állatfajta kihalásáról hallani, nem akarnak olajfoltokat látni a tengerekben, és nem akarnak globális felmelegedést. Virágokat, szellőt, fecskéket, méhzümmögést akarnak. Mint ahogy mi mindannyian. Kell egy Greta, aki hétről hétre figyelmeztet mindenkit arra, hogy baj van, és ideje lépni. Ezért kell Gretának Nobel-békedíj. Hogy neve hallatán ne csak legyintsenek az úgynevezett nagykutyák, hanem elgondolkozzanak egy kicsit. Ugatás helyett gondolkozás. Nem jobb?

Az idő meg csak telik, és azt kellene felfognunk, hogy ha hagyjuk neki, hogy csak teljen, egy idő után késő lesz. Greta nyomán gondolkodjunk el, és szökkenjünk talpra a virágokért, a szellőért, a fecskékért, a méhzümmögésért! Mindenért.

Képgaléria: