Túléltük a cseh kihívásokat, és jövőre is megyünk

Az idei Brutal Assaultról szóló beszámolónk első részét ITT olvashatjátok el.

Nem lehet minden nap ugyanolyan. Ezért a csütörtökön ahelyett, hogy bent indítottuk volna a reggelt, több tucat metál pólós csávóval a folyóparton ettünk egy eléggé nyersre sikerült rántottát, amire ráittunk egy viszonylag rossz kávét. Elsettenkedtünk tusolni, amikor a legnagyobb sor várakozik a VIP kemping szélén, itt öblítettünk már egy jobb kávéval és jobb kajával. Sorban állás közben kiválóan lehetett olvashatatlan póló mintákat bogarászni idegen metálosokon, majd miután tiszták lettünk, nekiindultunk a napnak és kezdődhetett minden elölről az izzadsággal együtt.

Átlépve a Fulci együttes zúzdáját, valamint a Mammoth Grinder távolról is remekül szóló fémforgács támadását, a High Parasite délután fél kettőkor kezdődő koncertjén már ott tudtunk lenni teljes egészében. A My Dying Bride énekesének új formációja sziporkázott. Sajnos arra gondoltam, ilyennek kellene lennie az új MDB-nek is, ahelyett hogy stílusgyakorlatba fullasztják zenéjüket. Soha ne kezdődjön rosszabbul a nap! A Green Lungé szintén élvezetes fellépés volt, sok szőrös doom riffel, ősrégi muzikális utánérzéssel, de jó hangulattal. Ajánlom mindenki figyelmébe.

Ezt követően, délután háromkor már a Nile, minden death metál istenverés egyik legnépszerűbb zenekara robbantotta fel a nagyszínpadot. Tapasztalatból már tettem is be a füldugóimat, mert tudtam, ez iszonyat hangos lesz. Egyébként a tompítás nagyon sokat tett az élvezhetőségen, viszonylag jól hallhattam a gitártémákat, amiket George Kollias, mennydörgésisten dobolása rendszerint maga alá göngyöl. A Nile koncerttel az egyedüli probléma annyi volt, hogy úgy éreztem kilőtte a death metál érzékelőmet, emiatt bármennyire is rajongom a Gutalaxért, inkább átsiettem a Slow Crush koncertjére. A belgák egyre inkább belopják magukat szívembe. Pozitív diszkrimináció alapján közelítettem tehát a showgaze/noise/post rock bandához. Nem is csalatkoztam. Kellemes zenei hömpölygésük szó szerint zene volt füleimnek. Fellépésük után szó nélkül maradtam, és feltérképeztem a rendezvény eldugott részeit.

Ritkán van arra lehetőség, hogy az egyik fellépő magával hozza a kiállítását, de Mario Duplanter, a Gojiira dobosa így tett. A képeit négy napon át lehetett megcsodálni, majd az utolsó napon licitálni rájuk és hazavinni. A befolyó összeget teljes egészében az igen harcias Sea Shepherd nemzetközi, nonprofit természetvédelmi szervezet kapta. Az egyik fő kiállítás František Štorm (a cseh kultikus Master's Hammer zenekar alapítója) nevéhez fűződött. Aki látta, az szerintem nem felejti egyhamar. A sokszínű pszichedelikus savban úszó morbid fantáziák vászonra vetítése sokakat kápráztatott el. A rendezvényen egyébként nem igazán lehetett úgy mozdulni, hogy nem bukkanunk valahol egy apró díszítésbe, képbe, érdekességbe. Nem igazán maradt érintetlen katakomba, újak viszont nem nyíltak. A rendezvény önkéntesei az elmúlt egy évben a kőburkolatok és falak renoválásával voltak elfoglalva, új helyiség nem igazán nyílt. Minden elismerés nekik.

A délutáni téblábolás és a fülünk pihentetése (mivel világos volt, hogy húzós nap elé nézünk) fél nyolcig tartott. Ekkor kezdődött a XIII. Stoleti, cseh gothic rock fellépése a kőfalak közé zárt Octagon színpadon. A csehek nagy kedvence lehet ez a zenekar, mert a koncert alatt a színpad előtti tér egy szardíniás dobozra hasonlított, a közönség egymásra lapított hátakból állt. A zenekar magabiztos hangzással, tipikus 80-as éveket idéző talpig feketében és kalapban adta elő csaknem negyven év legnagyobb slágereit, amiket a közönség egyként énekelt – mi meg csak néztük mi van, mert csak annyit tudtunk énekelni „Elízábett”.

Kérdezhetné is valaki, milyen brutál metál fesztivál az, ahol a tiszta ének sem meglepő, akárcsak a csilingelő gitárhangzás multieffektekkel, vagy akár a színtiszta elektronika. Hát ez ilyen. Olyan extrém metál rendezvény, ahol a közönség nem akad le egy műfajnál, hanem tovább hall. Az elmúlt években csak erősödik a tendencia, hogy több olyan nem súlyos fémzene van, amit a metálosok is szeretnek. Nagyjából ennek jegyében telt el az éjszaka maradék része számunkra, akik sorra kihagytuk a nagy neveket, mint a Gojiira, Dimmu Borgir, Blood Fire Death, Obituary…

Az amerikai Wayfarer gothic black metál produkciója lenyűgöző volt, és nem kevésbé hagyott komoly nyomot rajtunk a Covenant fellépése, aminek során elhangzott az egész Nexus Polaris lemez. Mivel egymás hegyén-hátán voltak a jobbnál jobb koncertek, az éjszaka sűrűjében átigazoltunk a Los Angeles-i Patriarchy fellépésére. A dark/pop/rock/elektro formáció magával ragadott bennünket szuggesztív, viszonylag aktív fellépésével, ahol a lány nemcsak állt, hanem dühöngött és provokált. Időközben a belga Double Darkness is elkezdte koncertjét a KAL színpadon, tehát gyorsan átigazoltunk oda. Az igazán családias, klubhangulatú fellépés mágnesként vonzott bennünket az első sorokba, ahol aztán végig táncoltuk az egész fellépést. A hideg hangulatú muzsikát tovább fokozta a két frontember elidegenedett kiállása, így képezve egy valós, hideg elsötétülést. Mindenki a bőrén érezhette a nagyvárosi élet, a tömegforgatag minden fagyát. Bármennyire is jó volt, ez sem tartott örökké, és a Fear Factroy koncertjére visszatértünk a nagyszínpadhoz. Az egykor extrém módon sikeres együttes tagsága alaposan kicserélődött az évek során. Azt is elmondhatjuk Burton C. Bell helyett találtak egy hasonló kvalitású frontembert, aki inkább frontember mint jó énekes. Mivel a teljes Demanufacture lemezt előadták, a közönség szó szerint megőrült. Ezt követően már csak azt láttam, amint az Absu énekese leköszön a színpadról a vár másik felében. Sajnos nem lehet egyszerre több helyen lenni.

A pénteki nap egy jó török kávéval indult az Angelmaker koncertjére. Ami a kávét illeti, itt a legjobb az egész fesztiválon, és mivel sokan nem ismerik ezt a fajta koffein fajtát, viszonylag kevesen várakoznak rá. Mondanám, hogy nem értem, hogy lehet 20 percig kávét készíteni, de mivel a THC szag folyamatosan dőlt kifelé a hálókocsiból, elég egyértelmű volt. Részükről jó kávé, sok kedvesség, feledékenység, laza humor, szétszórtság, részünkről sok türelem idén is. Nem szabad elmenni a tény mellett, hogy a fesztiválon egyébként nagyon jókat lehet enni. Számos ételkülönlegesség várja a látogatókat, mindenhol minőségi a kaja, a hústornyok és vegán remekek között szuperül lehet egyensúlyozni. A chilei konyha nagyon betalált, de jó volt az indonéz, tajvani és vietnám kaja is. Emellett füstölt halat és egyéb húsokat is lehet fogyasztani, valamint a tipikus fesztiválkajákat, amik drágák és rosszak, de a németek imádják.

Tommy Victornak nem kell tanítani, hogyan kell bezsongatni a közönséget délután háromkor. A Prong-koncert alatt végig ugrálás és éneklés volt az addigra már egyre jobban riszáló hőség ellenére. A nézők egyként üvöltötték a jól eltalált pár szavas refréneket (Snap Your Fingers, Snap Your Neck), miközben a zenekar, nem megfeledkezve thrash metál múltjáról bemutatta a zene evolúcióját. És innentől kezdve nem is volt megállás. Átléptem a Pig Destroyer koncertjére, ami hozott egy igen magas grind-állatság színvonalat. Se eleje se hátulja, de az örvény magával ragad ilyenkor. A Hentai Corporation zenei avantgárdja szintén letaglózó volt. Hazai pályán voltak és otthonosan érezték magukat, aki pedig cseh volt, valószínűleg ezen színpad előtt volt. Asphyx-koncertet is sikerült végre végignéznem. Jó sok kézmunkába került, mert a mögöttem álló brazilok állandóan body-szörföztették a közönséget. Nem múlt el pillanat, hogy ne lett volna egy fenék, láb, hát a fejem felett, amit magasba kellett tartanom és emelnem tovább. Az ember nem volt biztonságban. Bármikor felkaphatta bárki és már hajózott az emberek tetején…

Fáradságunkban be is húzódtunk a Lemmy-bárba egy korsó jó sörre, amiből kettő lett. Itt lehet üvegkorsóból is inni, aminek szintén megvan a varázsa. Csak elismerően nyilatkozhatok a csapolásról és a sörökről is. Nem kell sorban állni hosszú perceket, szinte azonnal kapod, halad mindenki, jól csapolnak, a sör friss és bőséges a választék. A szomjunk miatt késéssel vethettük be magunk az amerikai Overkill koncertjére. Nehezen fog az idő a bandán, erős a lendület több, mint negyven év után is. Ráadásul akkora metál klasszikusokkal, mint amik nekik vannak, nem nagyon lehet untatni senkit. Pár perccel később már Grave-koncerten lehettem, ami szintén felpezsdített. Az ősskandináv death metál himnuszok egymás után nyomatékosították a régi érzést bennem: valamit nagyon tudtak abban az országban a kilencvenes évek elején. A Paradise Lost egy nagy best of programmal érkezett, emiatt egy percre sem tudtam őket figyelmen kívül hagyni még úgy sem, hogy a ritmusgitár többet nem szólt mint igen, a dobos kiesett a ritmusból, meg egyebek. A Mayhem-koncertet beáldoztam az Obscure Sphinx-fellépésért. A lengyel banda hangulatban valahol nagyon lent van, de abból a pontból is végig izgalmas tud maradni. Nem úgy sajnos, mint a Cult of Luna, ami mellé remek új pólómintáján kívül más pozitívumot nem tudok tenni.

A holdkultusz helyett az éjszaka zárása a The Browning együttessel érkezett. Otthon nem hallgatnék ilyen fajta electro/metál/core muzsikát, de akkora intenzitással játszottak, hogy simán lenyűgöztek. Megkockáztatom, ők csinálták a rendezvény legnagyobb buliját. Én ekkora wall of deathet még nem láttam a rendezvényen, mint ami ott volt. A közönség imádja őket. Ellentétben a Hellripper egyszemélyes formációval, amely a nagy érdeklődésre való tekintettel immár élőben is játsza a „semmi új, de amúgy jó” thrash metált. Ők is zárták az éjszakát. Még a chilei konyhás nyugdíjas pár is nagy élvezettel nézte őket.

Viszonylag kimerülten lehet ébredni a fesztivál utolsó napján. Szerintem kevesen vannak, akik ezen a napon maximálisan ki tudnak kapcsolni, hacsak nem maradnak még egy hetet valahol a környéken, vagy utaznak Prágába valamelyik levezető buliba. Ezen a napon még megpróbálhatja a fesztiválozó a kötelező köröket belepréselni a napjába, megnézni, mi az, amiről lemaradt. Pótolni való mindig van, mert nehéz mindenhol ott lenni, a koncerteken kívül pedig mindig vannak egyéb izgalmas programok is. Fémöntés, szövögetés, kézügyesség fejlesztés, és sok más hasonló műhelymunkába lehetett bekapcsolódni a megadott időpontokon. A bátrabbak kipróbálhatták az erőspaprika evő versenyt, amit mindennap megrendeztek. A posztapokaliptikus valóság ízleléséhez is folyamatosan nyitva álltak a kapuk, bepillanthattunk a mindennapi életbe, bőrdíszmunkák, fegyverkiállítás, rontás szintiverseny, alacsony költségvetésű ételek készítésének tudománya, corpsepaint készítés és így tovább. Ugyanitt, sötétedés előtt megszagolhatta és halhatta bárki a wrum-wrum show-t, amikor gépek bömböltetéséből próbálnak muzsikát csiholni a Convoy tagjai. Kissé arrébb a falak mögött jazz zongora előadáson vehettünk részt és ízletes cseh borokat kóstolhattunk. A túloldalon II. világháborús egészségügyi kiállítást tekinthettünk meg, vagy a brutál-aktivisták fa ültetési akcióiról nézhettünk fotó sorozatot.

A rendezvény utolsó felvonása pedig valahol ezután következett, amikor már inkább másnapra készülsz, mint az estére. A napfénytől az Atomic Rooster koncertjével búcsúztunk, akiket Arthur Brown helyett tettek be a szervezők. Ez a lehető legjobb megoldás volt, mert ők voltak (ketten is a háromtagú együttesből) annak idején, 1967–1969 között Brown kísérő zenekara. Ha valaki akart Woodstock érzést kapni, akkor azt itt megkaphatta. Olyan régi világba kalauzoltak a muzsikusok bennünket, amikor még a dalstruktúrák is teljesen mások voltak, aminek inkább az élmény, mintsem a röpke élvezet és gyorsfogyasztás volt a célja. A hangszerek zenéltek, vittek magukkal, a muzsikusok minden hangot úgy megcsavartak, hogy teljesen máshová érkeztünk zeneileg. Valahol itt éreztem, hogy ennek vége, itt már csak a levezetés maradt.

Akármennyire zseniális koncertet is adott az Opeth, azt a furcsa, ősi átszellemült érzést ők nem tudták már átadni. Az új, és szerencsére remek lemezről több dalt is játszottak, és hát egy Opeth koncert eleve nem állhat sok dalból, amúgy meg ők olyan banda, ami még ha rossz, akkor is nagyon jó. Utánuk már egyre inkább halt el az este, a Halo Effect helyett én inkább synthwave-vel próbálkoztam, de sem a Priest, sem a Gost nem hagyott mély nyomot bennem. Az Aluk Todolo nem volt rossz, de talán már én is kifáradtam, az utolsó koncert és utolsó sör jogaként pedig megnéztem a Hellbutcher neo-thrash támadását. Ez viszont kiverte a csipát a szememből, és utána már csak a lassú elpárolgás maradt a rendezvényről, majd a táborból.

Kissé szorongósak ezek a szombatok, de ezt máshogy nem igazán lehet. Az sem volt egy zseniális ötlet, amikor pár éve reggel hatig vigadtunk, aztán másnap meg majd meghaltunk, és alig tudtunk visszavezetni. Talán az igazi megoldás az lenne, ha a fesztiválról Prágába mennénk, és ott még pár napig hallgatnánk metálzenét, mert úgy öt napon át nekünk ugye nem elég. De hát a lószerszámnak is van vége, ahogy a teherbíróképességnek, meg a fesztiváloknak és az utazásoknak is. Egyébként, amennyiben induláskor hangyákat raktál a sátraddal együtt a kocsiba, ne csodálkozz, ha odabent össze-vissza szaladgálnak. Elvégre te elraboltad őket, ők pedig félnek, mert azt sem tudják, hova utaznak.

PS: A cikk megírása után kaptuk a hírt, hogy elkészült az idei fesztivál after movie-ja is. Jövőre ugyanitt!