Zene
2 órája

Túléltük a cseh kihívásokat, és jövőre is megyünk

szerző: Győri Norbert Erdős Judith

Továbbra is a Brutal Assault a nyári fesztiválok koronázatlan királya, illetve királynője. A rendezvényen öt nap alatt körülbelül negyven zenekar koncertjét tudjuk mindenféle zajártalom nélkül végigszórakozni, aki bevállalós, az pedig akár hetvenet is (az összesen kb. 160-ból). Emellett beleférhet napi három kísérőprogram, talán napi egy film is, plusz egy kis hajnali hálózatépítés. Az étel- és sörfogyasztás egyéni, de ezen a rendezvényen a lustábbja is lesétál legalább 40 ezer lépést – tehát, aki csinál is valamit, annak üzemanyag is kell. Egy közepes intenzitású mosh/pogo/crowdsurf hármas egy 70 perces koncerten nagyjából 10 ezer lépésbe kerül. Igen-igen, lemértük.

A pandémia kitörése óta először lett ismét teltházas Csehország egyik legnépszerűbb zenei fesztiválja, a Brutal Assault. Ennek sokan örültek, én annyira nem, mert előre tudtam, hogy az sok embert jelent. Hozzávetőleg húszezret. Hosszú évek óta eléggé mellékes számomra, ki lép fel ezen a rendezvényen, mert egyrészt megbízhatok a szervezőkben, másrészt így a fesztivál szervezi meg, mit nézzek, és nem én. Én csak kíváncsian sodródok, tervekkel, amelyek bármikor átíródhatnak.

Óvatosan érkeztünk meg kedd kora este a vadkempingbe. Az időjárás-jelentés esőt mutatott erre a napra, mi pedig minél kevesebbet szerettünk volna ázni. Már csaknem kész tábor várt bennünket, és egy igen gyötrő hátfájással rögtön bele is vetettem magam a költözködésbe. Az ezt követő két napban többé-kevésbé egy olyan pingvinre hasonlítottam, akinek tele a pelenkája. Így indultunk meg, illetve kezdtem beletipegni a fesztiválba. Szerencsére az esőt magunkkal húztuk, így tusolásra nem volt szükségünk a koncertek előtt.

Ilyenkor még viszonylag kevesen vannak a fesztiválon, szellős a nézőtér. A településen található Brutal Barok már nyitva vannak, sőt tömve. Üvölt a zene, leginkább valami extrém metál, a közönség ráugrik a rendezvényre, mint macska az egérre. Valakiknek az ugrás olyan jól sikerül, hogy már kora este padon alszanak, mások fáradhatatlan energiával taposnak és gyűjtenek élményt. A látogatók közül sokan jönnek ide más fesztiválokról. A Wacken Open Air közönségének egy része már jó ideje ezt használja after partynak, az idei évtől kezdve pedig már a romániai Rockstadtról is sokan jöttek. A nyugati világ minden részéről találkozunk fesztiválozókkal, minden korosztályból, aminek átlaga viszont egyre feljebb kúszik. Nem azért, mert nem jönnek a fiatalok, hanem az idősebbek nem fogynak. Mindhalálig Rock and Roll…

Sok-sok év elmúlt azóta, hogy utoljára jelen voltam a nulladik napon, de az idén ez is megtörtént. Vesztemre, az előbuli bejáratáig el kellett gyalogolni a vár végébe, ami tipegve egy végtelen útnak tűnt. Megváltásként hatott, amikor megláttam a színpadon a néhai Peter Steele által vezetett Carnivore zenekar emlékbandáját a Carnivore A.D.-t. Ki nem állhatom az ilyen jellegű formációkat, főleg úgy, hogy ebben a bandában mára már tényleg nincs senki, aki valaha zenélt a Carnivore-ban. Van viszont egy Peter Steel klón, meg két másik csávó, akik szintén tisztességesen megtanulták ezeket a klasszikus 1980-as évekbeli heavy/thrash/doom/crossover egyveleget, ami a Type O Negative zenekar bölcsője is volt. A formáció végigjátszotta a zenekar két lemezének legismertebb dalait, a közönség pedig ennek örült. A koncert végére rájöttem, ki kell békülnöm a ténnyel, hogy egyre több emlékbanda alakul a jövőben. Habár Paul McCartney életben van, és Rolling Stones-koncertre is eljuthatunk, a legnagyobb rock/metál himnuszok szerzői már egész biztos nem adják elő dalaikat. Tehát, a jövő itt (is) kezdődik.

Az amerikai Macabre zenekar ámokfutása már egészen más élmény volt. Elképesztő az az őrület, amit ez az extrém, főleg death metál, punk és hardcore, valamint a világ összes egyéb műfaját magába olvasztó zenekar képviselni tud. Az energia és az előadás színvonala magával ragadta a közönséget, persze a dalok is. Fájdalomcsillapítóként nem hatott, úgyhogy rövidebb téblábolás után itt pontot is tettem az éjszakára egy szebb és fájdalommentesebb reggel reményében.

Hát, ha menni kell, akkor menni kell, és így is kezdődött a másnap. Minden évben van legalább egy jegesmacis nap, ami arra mutat rá, hogy soha nem lehet eléggé felkészülni a hideg éjjelekre. Fáradtan ébredtünk, és úgy döntöttünk, rögtön belevetjük magunk a fesztivál első teljes értékű koncertjébe. Odabent szinte még minden kongott az ürességtől, de másodpercenként legalább hárommal bővült a várban található személyek létszáma. A szerda déli koncertet a cseh Brutally Deceased adta. A skandináv megszólalású halálmetál megfelelően ápolta a hagyományokat, a nem túl erős napsütés pedig kedvezett a délelőtti/kora délutáni koncertek megtekintésnek is. Így csúsztunk át a norvég Blood Red Throne már sokkal brutálisabb fellépésére, majd a kaliforniai thrash Warbringer bulijára. Ekkorra a közönség nagyobb része már bejutott a fesztiválra, és egyre hevesebb táncprodukciókat és sok bakancstalpat láthattunk a levegőben.

A hangulatot fokozta a Crystal Lake Japánból, amely fellépése tényleg elsöprő volt, de sajnos elkövettük azt a szarvashibát, hogy a fellépés felénél elmentünk a vár másik felébe megnézni a Sleepytime Gorilla Museum koncertjét. Annak idején sokat hallgattam az első két lemezüket. A Crystal Lake után nagyon művészkedő hablatynak és lufikönnyűnek tűnt. Bosszankodva és csalódottan hagytuk el a helyszínt és visszatértünk a nagyszínpadokhoz, ahol már javában tartott a Ne Obliviscaris fellépése. Általában szeretem az ausztrál bandákat, de ez sajnos ismét nem ragadott magával. Élőben nem jött át a zenekar mélysége, és a komplex hangszerelés sajnos elég szerencsétlenül szólalt meg. A hangmérnökök leszúrták a progresszív metált, ami itt elég ritkán esik meg, de előfordul. Őket követte az egykoron igen népszerű Dope, amely a nu-metal idejében a csapból is folyt. A zenéjük elemi erővel hatott, és nagyon lelkesen játszottak.

Egy kis zeneszünet után a Dark Angel koncertjére értünk vissza, amelyen a hangszerek magas színvonalon üldözték egymást. Olyan thrash ez, amely ritka, ugyanakkor, ha nem ismered, ebbe egy koncert alatt nehéz belekapaszkodni. A Static-X pár perccel később szinte berobbantotta a szomszédos színpadot. Ez egy jó váltás volt, a látványban egyszerű, zeneileg sűrű és kapkodós thrash után, egy szaggatottabb, letisztult hangzás, extra látvánnyal és fénnyel.

A közönség feléledt, a zenekar pedig lángolt. Ami a színpadon megtörténhetett, az itt meg is történt. Jelmezek, maszkok, Frankenstein-bábu, diszkógömb, ufó, buborék, léggömb, minden volt, csakhogy a koncert minél emlékezetesebb maradjon. A zenekar a legsikeresebb dalait ötvözte néhány újabbal, és nehéz volt megállni mozgás nélkül, ami egészen a Push It utolsó hangjáig tartott. Ezt követően a Dying Fetus fellépésére már összegyűlt a közönség, de mivel őket többször is láttuk (és mindig nagyon jó volt) most engedtünk a kísértésnek, és bementünk az Octagon-színpadhoz, a várfalak közé. Itt lépett fel az amerikai Frayle, amely már három doom hangzású korongot kiadott. A Static-X adrenalinbombája után sajnos bármennyire is jó volt zenéjük, teljesen máshol voltunk lelkileg és nem találkoztunk a muzsikájukkal.

Úgy gondoltam, az Octagon-színpad szardíniás doboz hangulatából felszabadító lesz visszatérni a nagyszínpadhoz, viszont mire odaértünk, se előre se hátra nem nagyon tudtunk menni. A Mastodon már javában játszotta majdnem hibátlan koncertjét, tudtam, itt már jó pár kedvenc lement, mire teljes pompával megérkezhettem valahol a Black Tongue dal közben. Majdnem hibátlan, mert valahogy az új gitáros látványát nem nagyon tudtam megszokni Brent Hinds karakteres figurája helyett (aki 25 év után az év elején lécelt a bandából, majd a fesztivált követően meg is halt egy motorbalesetben). A koncert után le kellett vonni a következtetéseket, a Mastodon jelenleg a világ legéletképesebb metál bandája és nem popdalokból élnek meg. Kiemelkedő egyéni produkció és hangulat jellemzi a muzsikájukat. A koncert után szusszanni sem maradt idő, és már menni kellett a következő koncertre.

A világ egyik legnagyobb csodája, hogy Al Jourgensen, a Ministry (meg még fél tucat) zenekar énekese életben van. Húsz év heroin- és kokainfüggőség, négy évtized alkoholizmus és nikotinkényszer után állítólag néhány éve már tiszta, és végre megint jó lemezeket csinál. Ez a koncert állítólag egy újabb búcsúturné része, mert Al állítólag örökre nyugovóra szeretné helyezni azt a bandát, amelyik nélkül a zenei műfajok története egészen máshogyan alakul. A repertoár a korai anyagokra összpontosított, és előkerültek a Land/Mind/Psalm szenthármasság legfontosabb dalai, valamint pár dal elszórtan a későbbi anyagokról.

A koncertet az első perctől kezdve áthatotta a forradalmi hangulat, elvégre minden Ministry koncert egy támadás a világ kizsákmányolói és diktátorai ellen. A kivetítőn végig ostorozták az emberi butaságot, populizmust, primitivizmust, a trash-kultuszt, na meg az összes amerikai elnököt. Mindeközben a közönség vad moshban volt az olyan dalokra mint a Deity, Jesus Built My Hotrod, Just One Fix, Stigmata, Rio Grande Blood, ugyanakkor a legutóbbi lemezen lévő Goddamn White Trash is bizonyított, mert a közönség ugyanolyan intenzitással tombolta végig mint egy N.W.O.-t. Ahhoz képest, mik történtek ebben a bandában, minden nagyon pöpec volt, sőt még az én hátamat is úgy megmasszírozták, hogy másnap reggelre semmi bajom nem volt.